Ma 36 éve távozott közülünk Márai Sándor, a magyar irodalom kiemelkedő alakja. Művei mélyen beágyazódtak a magyar kultúrába, és gondolatai ma is aktuálisak. E jeles évfordulón érdemes felidézni életét és örökségét, amely továbbra is inspirálja az olvasóka

1989. február 21-én távozott az élők sorából Márai Sándor, a posztumusz Kossuth-díjas író, aki a huszadik századi magyar irodalom kiemelkedő személyiségei közé tartozik. Gondolkodásmódja, világnézete és értékrendszere a polgári liberális tradíció mélyén gyökerezett, amelyet élete során megalkuvás nélkül védett és képviselt. Munkássága nem csupán irodalmi jelentőséggel bír, hanem a társadalmi diskurzusokban is maradandó nyomot hagyott.

Felvidéki szász gyökerekkel rendelkező családba született 1900. április 11-én Kassán, ahol Grosschmid Sándor néven látta meg a napvilágot. Az ő édesapja és édesanyja a polgári életformát képviselte, így a fiatal Sándor számára a kultúra és a művészetek iránti vonzalom korán megmutatkozott. Érdekes módon, a családban nem ő volt az egyetlen, aki a művészetek világában keresett utat; öccse, Radványi Géza, a filmrendezés területén vált ismertté.

A gimnáziumot Kassán és Eperjesen végezte. Tizenhat évesen jelent meg első írása a Pesti Hírlapban, két évvel később már a Budapesti Napló szerkesztője volt.

1919-ben aktívan részt vett a Tanácsköztársaság eseményeiben, így a proletárdiktatúra összeomlása után Németországba emigrált. Lipcsében, majd Berlinben folytatta egyetemi tanulmányait, és eközben számos cikke látott napvilágot a legnevesebb magyar és német folyóiratokban. 1923-ban megnősült, majd Párizsba költözött, ahonnan 1928-ban tért vissza szülőföldjére.

Első regénye, A mészáros, 1924-ben látott napvilágot Bécsben. Ezt követően, 1925-től, az újjáéledő Újság című napilap állandó tudósítójává vált, ahol írásaival a polgári liberális eszmék élénk képviselője lett.

1933-ban lapja Berlinbe küldte, ahol nyomon követte Hitler hatalomátvételét, hitelesen és bátran számolt be a fasizmus valóságáról.

1934-ben látott napvilágot önéletrajzi ihletésű művének első kötete, Az egy polgár vallomásai, amely az európai polgárság sorsának kálváriáját követi nyomon. Ezzel a művével az író hirtelen a magyar próza élvonalába emelkedett.

1935-ben a második kötet is megjelent, de egy ellene indított per miatt át kellett dolgoznia művét, amely az eredeti szöveggel csak 2013 novemberében kerülhetett újra az olvasók elé.

1936-ban a Pesti Hírlap munkatársa lett, a lap hasábjain Vasárnapi krónika címmel megjelenő írásai nagy népszerűségnek örvendtek. 1940-es Szindbád hazamegy című regényével egyik mestere, Krúdy emléke előtt tisztelgett. 1942-ben jelent meg egyik legnépszerűbb regénye, A gyertyák csonkig égnek, amelyből színpadi és filmváltozat is készült.

Márait 1942-ben beválasztották az MTA levelező tagjai közé, majd 1945-ben a rendes taggá is előléptették. 1943-ban indította el élete végéig tartó Naplóját, amely mindennapjainak részletes krónikája lett. Ebben a művében folyamatosan reagált a szellemi élet eseményeire, gazdagítva ezzel a kor kulturális diskurzusát.

A második világháború után, 1948-ban a fenyegető diktatúra miatt családjával elhagyta az országot, előbb Olaszországban, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le, az amerikai állampolgárságot 1957-ben kapta meg. Az 1956-os forradalom hírére Münchenbe ment, az itthoni eseményeket a Szabad Európa rádióban kommentálta, 1968-ig a rádió levelezője volt Candidus álnéven.

1967-től az olaszországi Salernóban élt, 1980-ban költözött vissza a tengerentúlra, a kaliforniai San Diegóba. A nyugati magyarság irodalmi csoportosulásaiban nem vett részt, utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte.

Személyes életének fájdalmas eseményei mélyen befolyásolták mindennapjait: elvesztette testvéreit, 1986-ban a feleségét, majd 1987-ben a nevelt fiát is. 1989. január 15-én írta utolsó naplójegyzetét, melyben így fogalmazott: "Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje."

Február 21-én San Diegóban tragikus körülmények között távozott az élők sorából. Halála után, az emigrációval elveszített akadémiai tagságát ismét visszaállították, és 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát.

Márai Kassától a Csendes-óceánig jutott, de a magyar nyelv maradt hazája, minden művét anyanyelvén írta. Szemlélete, világfelfogása, értékrendszere a polgári liberális hagyományban gyökerezett, amelynek értékeit egész életében megalkuvás nélkül védelmezte.

Költőként indult, regényeivel, elbeszéléseivel, esszéivel mégis a magyar próza egyik mesterévé vált, és színművei, hangjátékai is sikert arattak.

Márai kikötötte, hogy művei nem jelenhetnek meg szülőhazájában, amíg az orosz hadsereg az országban állomásozik. Könyvei itthon mégis jelen voltak, hatottak a hivatalos cenzúrát megkerülve bejutott kanadai és müncheni kiadások révén.

A rendszerváltozás óta Márai Sándor írásait folyamatosan újra felfedezik, és 1995 óta az ő nevét viseli egy rangos irodalmi díj. Szobrai Kassán és Budapesten találhatóak, emléket állítva életének és munkásságának. 2011-ben megvalósult a Márai Sándor Emlékkörút, amely lehetőséget nyújt az érdeklődőknek, hogy felfedezzék az íróhoz és családjához kapcsolódó helyszíneket e két városban. 2013-ban pedig napvilágot látott egy eddig ismeretlen műve, a Hallgatni akartam, amely Márai eddigi munkásságának harmadik részének tekinthető, és esszéregény formájában tárja elénk gondolatait.