A világ legzsenisebb és legmelankolikusabb művésze.

"Nem szeretném senkinek a hangulatát rontani, csupán azt igyekszem érzékeltetni, hogyan is látom az életet" - osztotta meg egyszer Chris Ware egy interjú során. Hát, mindenkinek más a tapasztalata. Számára a mindennapok inkább melankolikusak és töprengésre késztetők, de nem mentesek az öröm kis szikráitól sem. Ebben a Chris Ware-univerzumban mindenki egy kicsit magányos, némileg naiv, és nem mentes a szomorúságtól, viszont akadnak olyan kicsiny dolgok, amelyek felvidítanak, és egy rövid pillanatra elfeledtetik velünk, hogy az élet végső szakaszába érkezünk, az utolsó oldal, az utolsó panel felé.

Nála mindenki az élet bonyolult, ám mégis alapvető kérdéseivel küzd. Ez a világ rendkívül komplex, és mindenki a saját, egyedi perspektíváján keresztül éli meg, mintha csak egy semleges vászon lenne, amelyet élénk színek és éles határok jellemeznek. Ugyanakkor tele van titkokkal, és úgy tűnik, sosem tudunk igazán közel férkőzni a szereplőihez, akárcsak ahhoz az ismeretlenhez, aki mellettünk sétál az utcán, aki a szomszédos házban lakik, vagy aki a sarki boltban szolgál ki minket. Minden nap látjuk őket, ismerjük őket, mégis távolságot érzünk, mintha a valódi ismeretség lehetősége teljesen elérhetetlen lenne. Ahogyan saját magunkat sem ismerjük igazán.

Chris Ware, a modern képregény egyik kiemelkedő alakja, nemrégiben egy figyelemre méltó kiállítással lepte meg a közönséget, melynek címe "Drawing Is Thinking". A barcelonai CCCB (Centre de Cultura Contemporània de Barcelona) ad otthont ennek az eseménynek, amely számos művészeti és kulturális élményt kínál. Az kiállítás először 2022-ben debütált "Building Chris Ware" néven a francia Angoulême-ben, ahol a művész a legmagasabb elismerésben részesült, a nagydíjat nyerte el. A tárlat további állomásai között szerepelt a párizsi Centre Georges Pompidou, a bázeli Cartoonmuseum, valamint az olasz Palazzo del Fumetto Pordenone, a hollandiai Haarlem 37PK galériája és a lipcsei Techne Sphere is. Most pedig a kibővített változata a spanyol fővárosban nyílt meg. Ezen állomások felsorolása nem csupán a kiállítások rangját hivatott hangsúlyozni, hanem rávilágít arra is, mennyire gazdag és sokszínű az európai intézményrendszer, amely a kortárs vizuális művészeteket, különösen a képregény műfaját támogatja és népszerűsíti. A műfaj kanonizációja érdekében tett erőfeszítések egyértelműen tükrözik a képregények jelentőségét a modern kultúrában.

Tehát, úgy tűnik, hogy huszonöt évvel az első nagy művének, a megjelenésekor szinte hihetetlennek tűnő Jimmy Corrigan: The Smartest Kid on Earth után, Ware legalább annyira a képregény műfajának élő klasszikusává vált, mint Art Spiegelman, a Maus szerzője. Persze, ez így talán furcsán hangzik, hiszen a képregényrajzolók valójában olyan robotosok, akik a műveiken - akár a középkori krónikás szerzetesek vagy a klasszikus regényírók - évek vagy akár évtizedek munkáját fektetik bele.

Ware világában apróságok nőnek jelentőssé, és hatalmas, világméretű folyamatok válnak jelentéktelenné. És természetesen minden képekben elbeszélve történik, Chris Ware ugyanis szó szerint a graphic novel művelője, ő maga pedig a könyvek olvasásához, a szövegek befogadásához hasonlítja a képregénynézés (olvasás) folyamatát.

"Minden egyes panel és betű a saját kezem terméke. A képregény ugyanakkor nemcsak képeket és hozzájuk tartozó szöveget jelent, hanem a képolvasás pszichológiai folyamatát is. Ez jelképrendszer. Egy darabig teljesen száműztem minden szöveget a munkáimból. Elmondtam, hogy mi történt, semmint hogy ott, az adott oldalon történtek volna a dolgok. Aztán egyre inkább ráhangolódtam a belső ritmusra és a hangokra, amelyek akkor jelennek meg, amikor csak képeket olvasunk. Furcsa, hang nélküli zene, ami ilyenkor megképződik. Aztán, amikor visszahoztam a szöveget, már jóval óvatosabban tettem."

Na, erre varrjunk valami különleges gombot! Képzelj el egy szemüveges, kissé kocka, okostojás-szerű rajzolót, aki minden reggel, miután a chicagói elővárosban, ahol családjával él, tandem kerékpáron elviszi a lányát a közeli iskolába, a napját a rajzasztala előtt tölti, reggel nyolctól délután háromnegyed háromig. Az ő munkája olyan precíz, hogy egyetlen rajzolt oldalhoz akár harminc munkaórát is befektet. Rajzai néha olyan fegyelmezettek, mint egy jól megkomponált infografika, és öltözködése sem mondható extravagánsnak: mindig ugyanolyan chino nadrágot és betűrt, bő inget visel, alatta egy egyszerű fehér pólóval – mint ahogy ezt számos amerikai is teszi. De egy napon, mintha csak egy belső dallam inspirálná, elkezd beszélni a hang nélküli zenéről. Arról a folyamatról, ahogyan a képolvasás zajlik, és hogy a képregények lapjain a történetek éppúgy kibővülnek, mint a regényekben: a vizuális és szöveges elemek mögé nézve, mélyebbre hatolva, a látványon túl, ami mindannyiunkban ott rejtőzik, ott formálja meg magának a történetet. Vagy talán inkább az érzetet, ami előhívja a képzeletünket.

Ware első alkotói megnyilvánulása az Acme Novelty Library volt, amely 1993-ban indult el. Ez a saját kezűleg megálmodott folyóirat lehetőséget biztosított számára, hogy bemutassa képregényeinek legújabb fejezeteit. A lapban találkozhattunk olyan népszerű sorozatokkal is, mint a Quimby, The Mouse, valamint a Rusty Brown, amely egy fiatal nebraskai fiú életét követi nyomon – nem meglepő módon, hiszen Ware maga is Nebraska földjén látta meg a napvilágot.

A stílus, amelyet ez a mű képvisel, határozottan visszarepít minket az amerikai képregények hajnalához. Quimby egér karakterében világosan felfedezhetjük George Herriman ikonikus Krazy Katját, és természetesen a korai Mickey Mouse is felsejlik a háttérben. A későbbiekben Charles M. Schulz Peanuts sorozatának hatása is érezhető, amely szervesen összefonódik a Chicago Tribune napilapjában a 20. század elejétől megjelenő képregénycsíkok és a hétvégi comic mellékletek stílusával. Ez a hagyomány egyértelműen megjelenik a Gasoline Alley és a Little Orphan Annie képregényekben is. Azonban az egész mű egy modernebb, fegyelmezettebb megközelítést ölel fel, tele van azzal a melankóliával, amelyet korábban említettünk.

Az Acme nem csupán a képregények világában játszott meghatározó szerepet, hanem lehetőséget biztosított a narratív technikák folyamatos csiszolására is, lehetővé téve az alkotók számára, hogy merészebben és mélyebben merüljenek el a komplexebb formákban. 2000-ben debütált legkiemelkedőbb és legmélyebb műve, a *Jimmy Corrigan: The Smartest Kid on Earth*, amely egy 36 éves férfi életének felfedezésére invitál, aki először néz szembe a kissé felelőtlen és némileg rasszista apjával egy fiktív, Waukosha nevű városban, amely a valós Michigan állam területén található. A történet során a múlt titkai, generációs traumák és családi dinamikák bontakoznak ki. Jimmy Corrigan egy kicsit ügyetlen figura, aki anyja árnyékában él, társasága alig létezik, és elhatározza, hogy felfedezi saját identitását és a világot: ki ő, miért olyan, amilyen, és milyen életet élhetne? Kérdései között ott vannak a többiek is, akik körülveszik. A történetbe szövevényesen belefonódik a múlt, a családi örökség, amely visszanyúlik az 1800-as évek végéig Chicagóig, ahol Jimmy nagyapjának hasonlóan nehézségekkel teli apafigurával kellett megküzdenie. A mű nem csupán egy egyéni történetet mesél el, hanem egy generációkon átívelő, sokkoló és mégis elgondolkodtató élményt nyújt, amely minden olvasót arra ösztönöz, hogy saját családi múltjával és identitásával foglalkozzon.

A történet maga talán nem a legfontosabb, sokkal inkább az, ahogyan ez a könyv megformálva lett. Az oldalak mintha zenei kompozíciók lennének, a Ware-re jellemző letisztult, akár takarékosnak is mondható, de mégis rendkívül precíz grafikai világban bontakoznak ki. Ebben a világban rejtett értékek és részletek várnak felfedezésre. A stílusa rokonságot mutat az amerikai próza olyan mestereivel, mint Raymond Carver vagy Jay McInerney, akik a realista, vagy inkább minimalista elbeszélés mesterei. Európai vonatkozásban Karl Ove Knausgaard neve is eszünkbe juthat, hiszen ő is képes a mindennapokból nem hétköznapi, irodalmilag gazdag műveket alkotni. Nem véletlen, hogy a neves amerikai irodalmi folyóirat, a Paris Review, amely soha nem közöl képeket, már interjút készített Ware-rel, ami csak tovább erősíti az író jelentőségét.

Chris Ware egy igazán grandiózus vállalkozásba kezdett 2012-ben, amikor megalkotta a Building Stories című művét. Ez az alkotás egy dobozba rejtett különféle formátumokat tartalmaz: füzeteket, könyveket és leporellókat. A projekt tíz évet ölelt fel, és a történet középpontjában egy chicagói, háromemeletes brownstone lakásban élő nő áll, aki fogyatékkal él, dolgozik és édesanya. Ware mesterien játszik a műfaji határokkal, miközben az anyag mintha egy késlekedett vallomást fogalmazna meg nemcsak Chicagóról, hanem a nyomtatott világ eltűnéséről is. Ez a médium, a gondolkodásmód és az elbeszélés stílusa mind-mind szoros kapcsolatban állnak azzal, amit Ware kifejez. Ezen kívül Ware illusztrátori tevékenysége is kiemelkedő; a New Yorker számára rendszeresen készít illusztrációkat, ami az utolsó olyan folyóiratok közé tartozik, amelyek művészi, gondosan megrajzolt címlapokkal jelennek meg. Emellett a chicagói School of the Art Institute keretein belül kurzusokat is tartott, ahol a nyomtatott média szakirány vezetésére kérték fel.

Ware egy igazán egyedi, nosztalgikus figura, aki a régi iskola szellemében éli mindennapjait és alkotói folyamatát. A padlásszobájában található magasított rajzasztala előtt ülve, akkurátusan kihegyezett ceruzákkal dolgozik. Minden kezdetben kék vonallal kerül papírra, majd a kontúrokat fekete tussal emeli ki, miközben a kék szín a nyomdai eljárás során eltűnik, de valahogy mégis ott bujkál minden vonal mögött. A színezés gondos és ízléses, a mértani pontosság és pedáns szerkesztés jellemzi alkotásait, amelyekben a részletek iránti szeretete és alapos megközelítése tükröződik.

A képérzet és a képminőség iránti megszállottság nála már-már mániákus formát ölt. "Talán a televízió volt az első igazi szenvedélyem" - osztotta meg a Paris Review-val gyermekkori emlékeit. "Biztos vagyok benne, hogy ugyanazokat a dopaminreceptorokat aktiválta az agyamban, mint később a marihuána. Kiskoromban a napjaim bizonyos időpontjait a tévéműsorok határozták meg. Hétfőtől péntekig a fél négy a Gilligan's Islandet jelentette, így ez a fél óra mindig a bambusz és Mary Ann kockás ingének világában telt, amit később a My Three Sons tweedzakói és cipői váltottak fel. Rendkívül érzékeny voltam az ABC, CBS, NBC és PBS közötti különbségekre, és arra is, hogy az egyes műsorok milyen érzelmeket váltottak ki belőlem. Sőt, még a különböző csatornák képeinek felbontása is feltűnt, és jelentőséggel bírt számomra."

Amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan jellemezné a stílusát, így felelt: "Ez számomra nem csupán stílus kérdése. Inkább egyfajta módszer, amellyel igyekszem a képeket minél kevésbé figyelemfelkeltővé tenni. Így nem csak nézed őket, hanem átsuhansz rajtuk, akárcsak egy regény lapjain. Nem a szavakra koncentrálsz, nem azok elemzésével foglalkozol, hanem azokkal a képekkel, amelyek a fejedben megformálódnak. Ezek egyszerre jelennek meg előtted, és emlékezetedbe is vésődnek."