**A Nemzet Gazdásza – Beszélgetés Juhász Istvánnal az Agrotrend keretein belül** Az Agrotrend legújabb interjújában Juhász István, a Nemzet Gazdásza címmel kitüntetett szakember, osztja meg gondolatait a mezőgazdaság jelenéről és jövőjéről. Az interjú so

Engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek Juhász Istvánt, a Nemzet Gazdásza cím büszke birtokosát, akinek élete és munkássága inspiráló és elgondolkodtató történetet kínál. Juhász István nem csupán a mezőgazdaság iránti szenvedélyéről ismert, hanem arról is, hogy közösségi értékeket teremtett és megőrizte a családi hagyományokat. Hanváron született egy földműves családba, ahol gyerekkora óta a föld és a természet szeretete határozta meg mindennapjait. Kitartásával és elkötelezettségével a térség egyik legmeghatározóbb alakjává nőtte ki magát. Élettörténete nem csupán a munka és a kitartás diadalát jelenti, hanem azt is, hogy hogyan lehet értéket teremteni a közösség számára, és példaként szolgál mindazok számára, akik hisznek az elhivatottság erejében.

Juhász István vagyok, 1944. augusztus 25-én láttam meg a napvilágot Rimaszombatban, egy földműves családban. Mindkét szülőm a mezőgazdaságban dolgozott, és büszkén mondhatom, hogy őseim története egészen 1620-ig nyúlik vissza, amikor is Hanvára költöztek jobbágyként. Ezt a vidéket azóta is a családom otthonának tekintjük. Van egy testvérem, aki 1947-ben született, és mi mindig együtt éltünk egy három generációs háztartásban, ahol a nagyszüleink, szüleink és mi, a gyerekek, mindannyian a földművelésből éltünk. A szüleim már a születésem pillanatában tudták, hogy a mezőgazdaság lesz az én utam is. Az alapiskolát Hanván végeztem, ahol nagyszerű falusi tanítók irányították a fejlődésemet. Ők nemcsak tudást adtak át, hanem a közösség szeretetére és tiszteletére is neveltek. Mindig hangsúlyozták, hogy legyünk segítőkészek, tiszteljük egymást, és maradjunk a faluban, ahol a közösségünk él. Gyerekkoromban a mezőgazdaság volt a mindennapjaink része. A határ olyan volt, mint egy virágos kert, tele állatokkal és munkával, amit mindannyian élveztünk. A rimaszécsi iskolás éveim is felejthetetlenek voltak, tele kalandokkal, mint a feketén halászás a gyönyörű somfák alatt. Tanáraim, mint Ferenc Dezső és Ciprusz Elemér, mély nyomot hagytak bennem, és arra ösztönöztek, hogy az életünk tartalmas legyen, értékeket alkossunk. Az iskolai tanulmányok után a Tornai mezőgazdasági szakközépiskolában folytattam, ahol nemcsak a tudásomat gyarapítottam, hanem megtanultam, hogyan legyek illendően viselkedő fiatal. Az itt eltöltött évek alatt erős kapcsolatokra tettem szert a tanáraimmal, és sok szép emléket őrzök róluk. Miután befejeztem az iskolát, a nyitrai mezőgazdasági egyetemre jelentkeztem, de először katona lettem. A katonaság után mégis a tanári pálya vonzott, de végül a mezőgazdaság mellett döntöttem, és ott végeztem el a tanulmányaimat. Azóta is ezen a területen dolgozom, és minden nap a földdel foglalkozva élem az életemet. Az apám tanításait követve mindig kitartottam a munkám mellett, hiszen a mezőgazdaság nem csupán munka, hanem hivatás, ami iránti elkötelezettség kell, hogy vezessen minket. 1976-ban kerültem vissza Rimaszécsre, ahol szövetkezeti elnökként dolgoztam. Itt közel ezer ember dolgozott, és rengeteg zöldséget, valamint dohányt termesztettünk. Bár a kezdetek nehezek voltak, sikerült fiatal szakembereket bevonnom a munkába, és együtt értük el a szövetkezet sikerét. A rendszerváltás után hazatértem Hanvára, ahol az Agrarius Kft.-nél folytattam a munkát, és azóta is itt dolgozom. Az elmúlt évtizedek alatt sok szép emléket gyűjtöttem, és a rimaszécsi emberekkel való kapcsolatom ma is élénken él bennem. Mindezek az évek formálták az életemet, és büszkén tekintek vissza a közösségre, amelyben felnőttem.

Pósa Zoltán: 1976-ban, a Juhász István mérnök ide került hozzánk Rimaszécsre, én a tanács elnöki tisztségét töltöttem be. Ilyen kapcsolat fűzött először hozzá, ami később szoros barátsággá fejlődött. Az első találkozásomat tudnám felidézni Juhász István mérnökkel. Megfogott az a szakmai hozzáállása amivel a kérdésekre válaszolt a tanácsülésen. Több mint 15 évig dolgoztunk együtt és fejlesztettük a községet. Ami a legjobban megmaradt bennem,az az, hogy nem tapasztaltam tőle olyat, hogy valamire ő azt mondta volna, hogy nem. A rendszerváltás után Juhász István barátom visszatért Hanvára, ahol saját vállalkozásba kezdett. A szakmai kapcsolatunk véget ért, én is otthagytam az állást. De a barátságunk megmaradt és azóta is biztatjuk egymást, eszmét cserélünk olyan dolgokról amik őt foglalkoztatják. Csodálattal szemlélem azóta is az energiáját és erejét, amellyel a hanvai kulturális élettel, valamint a helyi magyarság kulturális életével kapcsolatban megvalósít. Sajnos, az évek fölötte sem múlnak el nyomtalanul, de ő továbbra is ugyanolyan lelkesedéssel és elánnal dolgozik az itt és körülöttünk élő emberekért és sokat tesz az egyetemes magyar kultúráért.

Juhász István: 1990 januárjában tértem vissza Rimaszécsről Hanvárra. A helyiek kérése az volt, hogy a Lénártfalvával közösen működő nagyszövetkezetet válasszuk szét, és hozzunk létre egy kisebb szövetkezetet, kizárólag Hanvaiakkal. Ez a terv megvalósult, de 1992-ben rájöttem, hogy a régi rendszer keretein belül nem tudok hatékonyan együttműködni. Így a család, a rokonok és a jó barátok közös döntése alapján megalapítottuk a kft.-t, amelynek földjén gazdálkodni kezdtünk. Sajnos vagyonkiegyenlítésben nem részesültünk, így minden kezdő tőkénket saját erőből teremtettük meg. Az Agrarius kft. azóta is megmaradt, és az évek során egyfajta nagy családdá vált. Rokonaink együtt dolgoznak, sokan közülük már a következő generációt is képviselik itt. Nagy veszteség lenne, ha eladnánk a kft.-t vagy befejeznénk a működését. A gazdaság fejlődése mellett a falunk fejlődésére is nagy hangsúlyt fektettünk. Most itt ülünk a szövetkezet kávézójában, amely egy jelentős beruházás volt, de nem csupán anyagi haszonszerzés céljából jött létre. A célunk az volt, hogy a közösség tagjai találkozhassanak, megbeszélhessék napi problémáikat, és együtt tudjanak előre lépni. A kávézó mellett kastélyfelújítást és idősek otthonának létrehozását is megvalósítottuk. Mindez azért történt, mert mindannyian mélyen kötődünk a falunkhoz, és számomra különösen fontos ez a közösség. Hanván két földesúr élt a háború előtt: a Hanvai család és a Darvas. Két csodálatos kastély áll a falu két végén, mintha védenék a községet. A hely, ahol most vagyunk, a Hanvai család régi kastélya, amely a szövetkezetesítés idején irodaházakká és raktárakká alakult. Amikor elkészült az új irodaház, ami mára már romos állapotba került, felmerült a kérdés: mi legyen a kastéllyal? Én mindig is úgy gondoltam, hogy nem szabad lebontani, hiszen ezzel a történelmünket és kulturális örökségünket rombolnánk. Védelmeznünk kell a kastélyt! Sikerült támogatást szereznünk a minisztériumtól, és így vissza tudtuk állítani a kastélyt. Végül az a döntés született, hogy öregek otthonát alakítunk ki benne, amelyet a hanvai református egyházzal közösen működtetünk már 13 éve.

Juhász Éva vagyok, Juhász István lánya, aki nemcsak a mezőgazdaság területén elért eredményeivel vált ismertté, hanem mint édesapa is. A feladatom, hogy megosszam, milyen apa volt ő valaha, és miként definiálható a mostani szerepe. Kétségtelen, hogy egy ambivalens figura, hiszen mindig is szenvedélyesen végezte a munkáját – szinte munkamániásként élt, és elismertsége komoly tekintélyt adott neki. Ugyanakkor ott lapult benne egy kis huncutság, egy bohókás lélek, amelyet otthon élt meg. Édesanyám volt a szigorúbb a családban, ő határozottan megtiltotta, amit jónak látott, míg apu szinte incselkedett velünk, hogy „mégiscsak próbáljuk ki” azokat a dolgokat, amelyekről anyukám nem volt meggyőződve. Ilyenkor dörzsölte a tenyerét, amikor a nézeteltérések felmerültek, és mi jókat nevettünk a szituáción. Így nekem ő sosem tűnt szigorú apának, inkább egy pajkos barátnak, akivel együtt nevettünk és szórakoztunk. Amikor pedig magával vitt a munkába, ott láttam, hogy a móka mellett rendkívül komolyan vette a felelősségét: 800-900 ember felett kellett irányítania a szocializmus idején, és ott bizony meg kellett mutatnia a szigorúbb oldalát is. Ez a kettősség most is jelen van benne, hiszen az unokáival való viszonyában is megmaradt a fiatalkori bohóckodás, humorra való hajlama. Valóban, fiatalabb korában kiváló humorérzéke volt, amely az évek során kicsit megkopott, de mostanában még mindig fel-fel csillan, színesítve ezzel mindennapjainkat.

Juhász István szavaival élve, Hanva egy különleges hely, ahol sok neves személyiség élt és él ma is. Az egyik legkiemelkedőbb alakja Tompa Mihály, a református lelkész és költő, akinek neve összefonódik a magyar kultúrával. 1963-ban, amikor katonai szolgálatra jelentkeztem Taborra, egy jelentős katonai központba kerültem, ahol Bechinében teljesítettem a kötelességemet. Egy év elteltével a katonatisztem váratlanul megszólított magyarul, és meglepetten hallottam a szavait. Kérdezte, tudom-e, mi áll Tompa Mihály síremlékén. Mivel nem tudtam, a katonai könyvemet elővéve öt napra hazaengedett, hogy tanuljam meg. Ez a tapasztalat mély hiányérzetet keltett bennem: szégyelltem, hogy nem tudtam tiszteletet adni a költő emlékének. E pillanattól kezdve elhatároztam, hogy a hanvai gyerekeknek tudniuk kell Tompa Mihályról, és hogy el kell vinni őket a síremlékéhez, hogy megismerjék a világregét, amelyet Arany János írt. Ezek után elkezdtem foglalkozni a hanvai hírességek emlékének megőrzésével. Szobrokat állítottunk, emlékszobákat hoztunk létre, mert úgy érzem, amit ők alkottak, azt meg kell őriznünk a nemzet számára. Bár Felvidéken élek, a magyar haza része számomra mindig is Magyarország marad. Amikor átlépem a határt, különös, csodálatos érzések töltenek el. Gyermekeim és unokáim nevelése során mindig hangsúlyozom, hogy magyar iskolába járjanak, sosem merült fel, hogy szlovák intézménybe iratkozzanak. Büszkék arra, hogy beszélhetnek magyarul, és lelkesen osztják meg, milyen jó, hogy magyarok lehetnek.

B. Kovács István vagyok, régész, muzeológus és néprajzkutató. Már huszonöt éve, hogy Juhász István külső munkatársaként tevékenykedem. Munkámban mindig igyekeztem támogatni az ő elképzeléseit, amelyek a helyi magyarság javát szolgálták, legyen szó az örökség bemutatásáról vagy a jövőnk megalapozásáról. Különösen büszke vagyok arra, hogy részt vehettem a Juhász István által létrehozott Igó Aladár Emlékpark kialakításában. Az ő oldalán állhattam, amikor a romos hanvai kúriát felújíttatta, és amikor emléket állított a környéken élő vagy ide kötődő magyar művészeknek és költőknek, mint például Mács József, Tóth Elemér vagy Igó Aladár. Számomra Juhász István nem csupán egy nagyszerű ember, hanem egy példaértékű figura, akire Diogénész bölcsessége is illik. Emlékszem, hogy amikor lámpással járt a városban, sokan csodálkoztak, miért teszi ezt, és ő azt felelte, hogy „az embert keresem”. Juhász Istvánban ezt a nagybetűs embert ismerhettem meg. Bármelyik hozzá forduló mindig támogatásra talált, és senki sem távozott tőle üres kézzel. Úgy érzem, hogy ő méltó utódja Andrássy Dénes grófnak, aki a XX. század elején a vidéki mecénások között a legnagyobbak közé tartozott.

Juhász István: Ez a lelki kérdés. Úgy érzem, hogy nem maradhatok adósa a hazámnak. Semmilyen értelemben. Számomra ez egy kötelezettség, amit teljesítenem kell, és amit már régen meg kellett volna tennem. Örömmel tölt el, ha segíthetek másoknak, mert sosem merült fel bennem a gondolat, hogy rossz döntéseket hozzak. Mindig alaposan átgondolom, mit teszek. Csodálatos emberek élnek közöttünk. Nehéz időket élünk, hiszen sokféle generációt és népet ismerek, de a magyarokban van valami különleges. Van egy olyan lélekbeli gazdagság, amit mások talán nem értenek. Mi magunk tudjuk ezt, lelkileg is. Bennem él az érzés, hogy jó magyarnak lenni. Itt, Felvidéken is nagyszerű. Úgy érzem, így teljessé válik az életem.