A repülőgép zörrenései közt az éjszaka sötétje uralkodott, csupán a vészkijárat irányát mutató apró zöld fények pislogtak, mintha titkos útmutatók lennének a sötétségben.

Az emberek gyakran meglepődnek, amikor megtudják, hogy ennyi idősen még soha nem tapasztaltam meg a repülőgép élményét.

Gyerekkoromban nem voltunk gazdagok, aztán felnőttkoromban sem lettünk azok, meg eleve nagyon szorongok minden helyváltoztatástól, mert könnyen eltévedek, és enyhe klausztrofóbiám is van, szóval engem soha nem vonzott, hogy pénzért beüljek egy szűk, zárt fémkapszulába, amely több ezer méter magasra emelkedik és egy idegen férfi vezeti.

A múlt hónapban váratlanul úgy adódott, hogy egy rövid repülőútra kellett indulnom, majd másnap már vissza is tértem. A családom és a barátaim vidáman próbáltak megnyugtatni, mondván, hogy a levegőben nem lehet eltévedni – legfeljebb a vécé felé tartva tévedek el, de az utaskísérők majd segítenek visszatalálni a helyemre. Természetesen megint előkerültek a jól ismert közhelyek is, hogy a légiközlekedés sokkal biztonságosabb, mint az autózás vagy a gyaloglás. Egy barátom még egy hasznos tanáccsal is ellátott: ha izgulok, figyeljem a légikísérők arckifejezését – ha ők nyugodtak, akkor biztosan minden rendben van.

Az utazásra való felkészülés során zavartalan, napfényes időjárás fogadott, a légikísérők kedves mosollyal és vidám hangulattal tűntek fel, mintha csak egy különleges, ünnepi eseményen lennénk. Látványos flörtölésük egymás között annyira üdítő volt, hogy szívem mélyén egyfajta megnyugvást éreztem, ami felülmúlta a megszokott nyugalmat. Amikor megkezdték a biztonsági előírások bemutatását, észrevettem, hogy mindenki már jól ismeri a lépéseket, csupán én voltam, aki hangosan nevetett a rutinszerű mozdulatokon. A felszállás maga nem volt ijesztő, sőt, ahogy kinéztem az ablakból, és figyeltem, ahogy a gép büszkén emelkedik a házak, utak és szántóföldek fölé, majd a felhők közé, szívemet elöntötte a hála, hogy részese lehetek az emberi találékonyság és bátorság e csodálatos pillanatának.

A vonaton számos neves magyar író foglalt helyet, hiszen a célállomáson egy jelentős irodalmi esemény várta őket. Szívből reméltem, hogy egyikük sem ül mellém, mert vágytam arra, hogy egyedül élhessem át a saját kis félelmeimet. Szerencsére a sors kegyes volt hozzám, és az elképzelésem valóra is vált.

Már egy ideje feszültség volt közöttünk egy bizonyos ügy miatt, és néhány hónapja cseréltünk pár éles hangvételű üzenetet. Azóta azonban a szavak csendben maradtak. Most, amikor találkoztunk, csak intettünk egymásnak, de az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Ennek ellenére az életem első repülése igazán kellemes és felemelő élmény volt, így nagy önbizalommal és aggodalmak nélkül készültem a hazautamra.

Másnap délután a sötétség már lassan beborította a tájat, amikor megkezdődött a beszállás. A levegőben egy kis köd lebegett, de igazából nem számított, mert a sötétben úgysem látnék ki jobban, mint az úton idefelé. Ami viszont megdöbbentett, az a légikísérőnk arca volt: szemei tele rémülettel, mintha valami kísérteties látványtól riadt volna meg. Még el sem indultunk, de a lány már úgy festett, mintha a legrosszabb rémálma valóra vált volna. Talán csak a természet adta neki ezt a sötét árnyalatú arckifejezést, de valami vészjósló volt benne. A személyzet nevében a pilótánk, Rózsa Ákos üdvözölt minket, és kellemes utazást kívánt. Csak most tűnt fel, hogy az írók, akikkel általában együtt utazom, messze ülnek tőlem – kivéve Gábort, aki két üléssel mögöttem foglalt helyet. Ő nem is vette észre a körülötte zajló világot, teljesen belemerült a tabletjébe. A gép fénye egy pillanatra megvilágította jól ismert vonásait, és egy nosztalgikus fájdalom hasított belém; az egyetemi éveim emlékei törtek fel. Gyorsan elfordultam, és a székembe húzódtam, hogy elkerüljem a pillantását, nehogy észrevegye, és egész utazás alatt gyűlölettel nézzen a hajamra.

A felszállás után a mellettem ülő nő szemei szinte mágnesként vonzották az enyémet. Korban talán velem egyvonalban volt, vagy csak egy hajszálnyival idősebb, az orrában piercing díszelgett, és egy színes, bohém kardigánba burkolózott. Első ránézésre művészi léleknek tűnt, talán egy író, bár az arca ismeretlenül bontakozott ki előttem. Egyelőre sikerült elkerülnöm a pillantását, de éreztem, hogy bármelyik percben elérhetjük a pillanatot, amikor a szavak maguktól születnek. Tudtam, hogy ha nem vagyok körültekintő, könnyedén belemerülhetünk egy negyven perces, végtelennek tűnő csevegésbe.

És akkor megzökkent a gép. Nem kicsit zökkent, hanem nagyot. Valahogy úgy, mintha egy nagy buckának ütközött volna, csak hát ugye a levegőben voltunk. Lett egy kis zavar az utastérben, de az emberek megpróbálták könnyedén venni a dolgot.

- Útfelújítás! - mondta egy férfi egy mókás társaság közepén, és a többiek nevettek.

Próbáltam másra gondolni. Nem arra, hogy mitől zökkentünk ekkorát. Nem arra, hogy ha kinézek az ablakon, félelmetes lila füstként látom gomolyogni a ködöt. Nem arra, hogy milyen rémült az utaskísérőlány arca. Hanem arra, hogy a légiközlekedés manapság sokkal biztonságosabb, mint az autó vagy a...

Ismét megzörrent benne valami, mintha egy mélyebb réteg aktiválódott volna. A rázkódás most már nemcsak pillanatnyi volt, hanem hosszú, szinte megállíthatatlan. Az ülés támlája alatt érzett nyomás egyre erősödött, mint amikor a repülőgép felszállásra készül, majd hirtelen előre billentette a testét. A körülötte lévő vidám társaság mintha egy diszkóhullámvasúton utazott volna; hangos, nevetős sikoltozásukkal megélénkítették a pillanatot, mintha a valóság határait feszítették volna.

A szomszédom végre úgy érezte, elérkezett az idő, hogy megszólaljon.

Még sosem fogyasztottam ilyesmit, és mondtam neki, hogy nem zuhanás közben fogom elkezdeni. Ő megvonta a vállát, és csámcsogott tovább.

Ekkor az első légikísérő megszólalt a fedélzeti hangszórón, hangja a repülőgép belsejében visszhangzott.

Tisztelt Utasaink! A sűrű köd miatt különleges precíziós műszerek alkalmazásával próbáljuk meg végrehajtani a leszállást. Kérjük, hogy minden elektronikus készüléküket kapcsolják ki, és tájékoztatjuk Önöket, hogy a fedélzeti világítást is le fogjuk dimmelni. Köszönjük, hogy megértéssel vannak irántunk!

A fények lassan elhalványultak, és a gép rázkódása közepette sötétség borult körénk. Csak a vészkijáratot jelző zöld ikonok ragyogtak a sötétben, mint rejtélyes kis szellemek, félelmetes nyugalommal. A légikísérő egy kényelmes karosszékbe huppant, és egy robusztus biztonsági övet kötött magára, amely sokkal megbízhatóbbnak tűnt a mi egyszerű öveinknél. A légkör feszültsége érezhetően nőtt, miközben a gép zötykölődése tovább folytatódott.

Az emberek félelme sokféleképpen nyilvánult meg, mint egy színes kaleidoszkóp. A mulatságos társaság egyre hangosabb nevetéssel próbálta elűzni a feszültséget, míg egy idős hölgy előttem határozottan megosztotta a biztonság érdekében tett intézkedéseit: hátsó traktusba váltott jegyet, ahol állítása szerint nagyobb a túlélés esélye, és pamutruhát viselt, mert úgy gondolta, hogy míg mások a zuhanás után lángra kapnak, ő nem fog úgy égni, mint egy fáklya. Eközben egy vöröshajú, szeplős fiú, aki az utazás kezdete óta csukott szemmel elmélkedett, fejhallgatója alatt mélyen merült a gondolataiba. Amikor a már láthatóan megriadt légikísérő próbálta levetetni vele a fülhallgatót, ő hirtelen kinyitotta savószínű szemeit, és olyan kétségbeesetten markolta két kezével a fülesét, hogy a légikísérő végül kénytelen volt feladni a próbálkozást.

Közben a piercingekkel díszített szomszédom úgy döntött, hogy megpróbálja elvonni a figyelmemet.

- Te is író vagy? - kérdezte, miközben kíváncsian nézett rám.

- Jé, te is így vagy vele?

Természetesen! Itt egy egyedibb változat: - Igen, de sajnos nem a legjobb formámban vagyok.

- Igen, jól vagyok - feleltem egy rövid tűnődés után, hiszen a halál árnyékában az emberek szívük mélyéből beszélnek.

Utazás előtt, hogy felkészüljek a kalandra, belemerültem a Légikatasztrófák című sorozat néhány epizódjába. Ekkor már tudtam, hogy a végkimenetel szempontjából az emberi faktor kulcsszerepet játszik. A pilóta személyisége, a légiközlekedési személyzet többi tagjával való dinamikája, valamint a pillanatnyi döntéseik összessége határozza meg, hogy végül tragédiába torkollik-e a helyzet, mintha csak egy Csehov-i dráma szövevényes szálait bogozná.

Milyen életkilátásokkal ajándékoz meg bennünket Rózsa Ákos emberi értékrendje és kvalitásai?

Egy hölgy, akinek a mosolya olyan volt, mint a napfény, kedvesen bátorított, miközben a szemüvege mögül figyelt rám.

- Nem kell félni, a leszállást ezeken a mai gépeken már csak egy gombnyomással intézik.

- De mi van, ha precíziós műszerek kellenek? - kérdeztem aggódva.

Az egész annyira egyszerű, hogy a köd leple alatt csupán egy gombnyomásra van szükség.

Megcsóváltam a fejem, mintha csak azt akartam volna mondani, hogy „nem, ezt nem tudom elfogadni.”

- El sem hiszem! Én úgy érzem magam előtt Rózsa Ákost, mint egy igazi hős, aki izmos karjaival határozottan irányítja a kormányt. Kézfeje remeg, homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek, de ő nem adja fel, minden erejével szorítja a gépet, szívét és izmait latba vetve. - Ezt a jelenetet már többször is eljátszottam egyre bővülő közönségemnek. A hallgatóságban megkönnyebbült nevetések törtek fel, és valaki tapsolni is kezdett.

És akkor, mint egy váratlan villámcsapás, beugrott: valójában ezért választottam a művészetet. Születésem óta úgy érzem, hogy gyengébb, bátrabb, és talán még szánalmasabb vagyok, mint a körülöttem lévő "normális" emberek. Az ő szemszögükből ez egyfajta előny: míg én a félelmeikkel küzdök, ők megőrizhetik a nyugalmukat. Az én rettegésem lehetőséget ad arra, hogy felnőttként álljanak mellettem, így magabiztosságot nyerve a gyermeki szorongással szemben. Én pedig, mint egy szorongásaim terhét cipelő, még viccelődöm is a helyzeten, hogy ezzel is könnyebbé tegyem az ő terheiket.

„Ne aggódj, minden rendben van” – mondta Rózsa Ákos, hangjában megnyugtató lágy tónussal. „A precíziós műszerek sajnos nem működnek, ezért nem tudjuk biztosan megkísérelni a leszállást. De ne ess pánikba! Kellemes utazást kívánok, és minden jót neked.”

Miii?? Ha nem próbálja meg a leszállást, akkor vajon meddig maradunk még a felhők között? Egyáltalán miért is jöttünk ide felfelé? Talán nem kellett volna! Ez az emberi gőg, a hihetetlen önhittség, hogy azt hisszük, istent játszhatunk és büntetlenül hatolhatunk az ég magasságaiba! Hát nem tanultunk Daidalosz és Ikarosz tanulságából?

A gép lassan, de biztosan elkezdett jobbra billenni. Az érzés, ahogy a gravitáció megbillentette a világomat, valóban hátborzongató és sebezhető volt. Végül a gép egy 45 fokos szögben megállt, és a fedélzeten mély csend honolt. Szomszédom, akinek az üléséből már csak félig lógott ki, izgatottan kapkodta a gumicukrokat, mintha azok menthetnék meg a helyzetét.

Ekkor következett be az a rémisztő pillanat, ami örökre bevésődött az emlékezetembe. Az utastér első felében hirtelen megjelentek az oxigénmaszkok, de a hátsó szekcióban, ahol mi ültünk, semmi sem mozdult. A légikísérők hangja visszhangzott a fülünkben, amikor figyelmeztettek minket, hogy senki ne nyúljon a maszkokhoz, mert technikai hiba lépett fel. Ám ez a figyelmeztetés nem tűnt valami meggyőzőnek, főleg, mert alig egy órával korábban még bemutatták, hogyan kell használni őket vészhelyzet esetén. Az első osztály utasai már felvették a maszkokat, míg mi, a hátsó sorban, frusztráltan és tehetetlenül néztünk egymásra, úgy érezve, hogy talán el fognak feledkezni rólunk, miközben a halál árnyéka egyre közelebb lopakodott.

Ráadásul tisztában voltam vele, hogy mindez a sok ember az én vétkeim következményeként távozik az életből.

Megérdemlem a végzetemet, tudom, hogy nem vagyok a legjobb ember. De mi a helyzet a többiekkel? Miért kellene az ő életüknek is érte áldozatul esnie? Sokkal felelősebben kellett volna élnem! Sokkal, de sokkal tudatosabban, hogy ne sodorjam őket ilyen sorsra!

Ahogy körülnéztem az utastérben, meglepetten tapasztaltam, hogy mindenki hasonló gondolatokkal küzd. Mindannyian úgy éreztük, hogy a világ legrosszabb emberei vagyunk, és most mindnyájan a saját hibáink következményeit szenvedjük el. Ez a felismerés hirtelen mélyen megérintett, és egy furcsa, meleg érzés töltött el. Szeretettel tekintettem az összes bűnös, csaló, gyenge, szívtelen, önző, irigy és mohó utastársamra – a magabiztos nénire, a zenehallgató fiatalemberre, a piercinges, lázadó írónőre, Rózsa Ákosra, a bátor pilótára, a rémült tekintetű légikísérő lányra, és még magamra is – nem is beszélve Gáborról, aki ott ült kettővel mögöttem. Vajon ő mit csinál most? Az agyam tele volt kérdésekkel, de a szívem tele volt megértéssel és együttérzéssel, ahogy néztem a körülöttem ülőket.

Megfordultam, ami nem volt könnyű a 45 fokos dőlésszög meg a rázkódás miatt. Gábor hátradőlve, csukott szemmel ült, mint egy bölcs buddha. Szerintem ő is készült a halálra. Megérezte, hogy őt nézem, kinyitotta a szemét.

- Megfoghatom a kezedet? - tette fel a kérdést, miközben a pillantása lágyan összekapcsolódott az övével.

- Igen! - mondtam lelkesen, és hátranyújtottam a kezem, ő pedig megfogta. - Te haragszol rám? - kérdeztem.

- Miért haragudnék?

- Hát az SzFE-ügy miatt! Hogy most is ott tanítok meg minden...

- Hát, mit is mondhatnék? Már régen túlléptem ezen - válaszolta - Szeretlek!

Boldogság töltött el ebben az egyetlen pillanatban, amikor a halál határvonalán egy rázkódó gépben ültem.

Aztán persze leszálltunk, és nem haltunk meg, Gáborral pedig szerencsére azóta megint tartjuk a kapcsolatot.

De én még most, hetekkel az eset után is úgy érzem egy-egy pillanatra, hogy még mindig ott ülök azon a gépen, még mindig félek, és még nem dőlt el, hogy élek-e tovább vagy meghalok.

A szerző író, drámaíró, dramaturg.