Az az Egy: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 16. vasárnapra - Vatican News Sajgó Balázs atya elmélkedésében az évközi 16. vasárnap üzenetével foglalkozik, amely a közösség és az egység fontosságára hívja fel a figyelmet. Az atya szavai arra ösztönö

Az évközi tizenhatodik vasárnap evangéliumi részének gyakori újraolvasása arra hív meg, hogy felébredjek. Az ébredés azt jelenti, hogy az Egy Úrral vagyok, mert csak az az Egy a szükséges. Ha azt az Egyet szemlélem, vagyis Őt, akkor a legkisebb tett is értékesebbé válik, mint bármilyen nagy tett az Úr nélkül, aminek eredményeképpen üressé válhatok!

Az Úrban és az Ő jelenlétében való létezés képezi minden cselekedet alapját.

Ha az Úr nevében és az Úrért teszek nagy és látványos dolgokat, de nem mutatom a szeretet apró jeleit a mindennapokban, akkor egészen biztos, hogy nem az Úrért teszem, hanem csak az Úr nevében dicsőítem magamat. Ez pedig keresztény létem karikatúrája. Nem az elkövetett hibáimra, bűneimre gondolok, hanem arra, ha igazából magamat akarom előtérbe helyezni és nem az Urat. Kiderül helytelen önszeretetem, vagyis egoizmusom, s ebből ered s fejlődik ki aztán minden "izmus", amely az önzetlenség álruhájába bújva és az önzetlenség látszatát keltve valójában magát dicsőíti.

A legmélyebb és legautentikusabb dicséret az, amikor a szív önkéntelenül feléled: nem a kötelesség szülte, hanem a belső érzések szívből fakadó öröme.

Valójában mély hálát érzek minden egyes ember iránt, aki segít nekem megérteni, mit és hogyan érdemes elkerülnöm. Tisztában vagyok a saját gyengeségeimmel, bűneimmel és emberi gyarlóságaimmal, de mégis sokat tanulok azoktól, akik Isten nevében cselekszenek, ám a háttérben félnek és rettegnek a szeretettől. Félnek bízni abban az Istenben, akire valójában vágynak, és öndicsőítésükkel elutasítják Őt. Éppen ezért mindent megtesznek, sőt, tudatosan szerveznek, hogy elrejtsék hibáikat, de éppen ezek a sokszínű tevékenységek árulkodnak róluk, felfedve azokat a gyengeségeket, amelyeket a világ elől szeretnének titkolni.

A "Márta tevékenység" igazi lényege abban rejlik, hogy folyamatosan sürgölődünk az Úr körül, de közben nem merülünk el az Ő jelenlétében. Emiatt alakul ki az a bizonyos "űr" az életünkben, amely tele van ürességgel. Ez az üresség tátong, és félelmet kelt bennünk – pedig éppen itt lenne az ideális lehetőség arra, hogy a hiányzó teljességet befogadjuk, hogy a gonosz lélek helyett a Szentlélek töltsön el minket.

Nem szeretnék általánosítani – ezt fontosnak tartom hangsúlyozni! – de számos szent életútja azt mutatja, hogy míg aktívan cselekedtek és folyamatosan mozgásban voltak, gyakran a belső ürességüket és a szeretettől való félelmüket próbálták elrejteni. Amikor azonban végre elengedték saját elképzeléseiket, és valóban alázatossá, valamint önazonossá váltak, akkor leültek az Úr lábaihoz, hogy együtt éljenek az Ő jelenlétében.

Ráébredtem, hogy csupán az az Egy dolog lényeges, amit Mária választott: az Úr lábainál ülve, látszólag tétlenül, miközben Márta serényen dolgozott, szolgált és sürgött-forgott. Mária is képes volt a szolgálatra, de minden cselekedetét az Úrra alapozta, így a tevékenységei mélyebb értelmet nyertek.

Az évközi tizenhatodik vasárnap evangéliumi részének gyakori újraolvasása arra hív meg, hogy felébredjek. Az ébredés azt jelenti, hogy az Egy Úrral vagyok, mert csak az az Egy a szükséges. Ha azt az Egyet szemlélem, vagyis Őt, akkor a legkisebb tett is értékesebbé válik, mint bármilyen nagy tett az Úr nélkül, aminek eredményeképpen üressé válhatok!

Ezért az evangéliumi rész helyes értelmezése nem a vagy-vagy gondolkodás, amíg vagyunk mi és ti, amíg vagy csak az egyiknek vagy csak a másiknak lehet igaza.

Az evangéliumi rész az Úr igazi magatartására utal: lehet igazad nekem is és neked is egyszerre, ha időnként egymás helyébe ülünk és a másik szemszögéből, a másik szemével nézem ugyanazt az Egy Valóságot. Ha nem az Egy Valóságot nézzük, akkor mindenki megvan a maga kis valóságával, amely azonban a Nagy és Egyetlen Valóság részlete csupán. Amíg a vagy-vagy valóságában élünk, addig nem tud igazi egység lenni, s ebből kifolyólag őszinte szeretet sem. Az igazi egység ugyanis nem más, mint az őszinte egyetlen szeretet, amelyet ki-ki a maga szintjén mutat meg és mutat fel.

Az "is-is" fogalma az evangélium szívét képezi. Amikor őszinte szándékkal közelítünk egymáshoz, és a másik is nyitott felénk, akkor egy valódi találkozás jön létre, még ha teljesen eltérő háttérrel is bírunk. Mindenki saját valósága azért különbözik, mert még nem látjuk a Nagy, Egyetlen Valóságot, amelyben élünk, mozgunk és létezünk (vö. ApCsel 17,28). Ezért az az Egy a legfontosabb, és Mária "a jobbik részt választotta" (Lk 10,42): az Úrral való közösséget, az Őbenne való létezést, ami lehetővé teszi, hogy ne merüljünk ki a tennivalókban, miközben ugyanannyit – vagy akár még többet is – dolgozunk.

Legyél te is egyedi, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk - te más vagy, mint én, és én is más vagyok, mint te. De ha közösen, együtt az Egyre és a Lényegre összpontosítunk, akkor az IS-IS krisztusi életvitelét élhetjük meg a mindennapjainkban. Ebből a mély valóságból születik meg az igazi Tét, nem pedig fordítva. Ha azt várom, hogy cselekedeteim alapján mérjenek meg, akkor még nem adtam át magam a legfőbb forrásnak, és ezért félek a létezéstől - így mindent megteszek, hogy észrevegyenek. De ez végső soron kudarchoz vezet, függetlenül attól, mennyi sikert könyvelhetek el az életben.

Temetések során gyakran megérint minket a kísértés, hogy az elhunyt személyt csupán tettei alapján ítéljük meg. Ez a megközelítés nem feltétlenül hibás, de sajnos nem elegendő. A lényegi kérdés az, hogy a cselekedeteim mögött valódi szeretet húzódik-e, vagy csupán a figyelem és a szeretet elnyerésének vágyából fakadnak. Ha az Úr iránti szeretetem az, ami valóban vezérel, akkor jó úton járok, hiszen egyedül ez az egyetlen, ami igazán számít.

A misztikusok nagyrésze, amikor az EGYRŐL beszél, akkor a SZERETETRE GONDOL. Az igazi szeretet ugyanis a Nagy Egységbe vezet. Jézus is ezért imádkozik főpapi imájában: legyenek egyek az Úrban. Mert ez az Egység a lényeg, hogy ne essem kétségbe.