Az ostrom emlékei: "Öröm töltött el minket, amikor végre véget ért a félelem."
A tanítónő alaposan kifejti a túlélés kihívásait és a boldogság keresésének bonyodalmait 1945-ben. Szavaiban érződik a háború utáni zűrzavar és a remény ellentmondása, ahogy a mindennapi élet apró örömeit és a szenvedések súlyát egyaránt megosztja a gyerekekkel. Rámutat, hogy a boldogság nem csupán a körülmények függvénye, hanem egy belső állapot, amelyet a szeretet, a közösség és a kitartás táplál. A történetek és tapasztalatok révén a diákoknak segít megérteni, hogyan találhatják meg a fényt a sötétségben, és hogyan építhetik újra az életüket a romokból.
Kertész Dénesné Éva, akit 1945-ben még Galvács Évinek ismertek, a felszabadulás évében vágott bele a budapesti nyolc osztályos gimnáziumi tanulmányokba. Az ostromról csak a családja történeteiből értesült, mivel őt vidékre "száműzték", keresztszüleihez, abban a reményben, hogy ott nagyobb eséllyel menekülhet meg a háború borzalmai elől.
- Édesanyám zsidó volt, így nem voltam biztonságban, na meg az egészségemre is ráfért a vidéki levegő, szóval Tiszanánára kerültem. A háborúból csak az utolsó napokban jutott ki nekem, s akkor azt sem tudtam, ami a fülem mellett fütyülve repül, az bizony puskagolyó. Sikerült besétálnom az orosz és a német lövészek közé, amikor a szomszédjaimat kerestem. Keresztapám egy földbe vájt bunkerben rejtett el, amikor megjött az első orosz katona fehér kendőt kötött a csuklónkra. Mint kiderült, azért, mert a németek civilbe öltözve verték át őket és támadtak vissza, ők meg azt a polgári ruhást, akin nem volt ott ez a jelzés, azt ellenségnek tekintették.
Nővére és édesanyja egy ismerős családnál bujkáltak a nyilas uralom idején: nem szabadott ablak közelébe menniük, nehogy valaki felfigyeljen a mozgásra és feljelentse őket. A bújtató csak fedelet adott, élelmiszert nem, azt az édesapja csempészte be naponta. Amikor vége lett az ostromnak, látták, a lakásukat eltüntette egy bomba. Egy olyan zsidó család lakásába költöztek be, amelyiknek nem volt olyan szerencséjük, mint nekik. A lakás persze üres volt, amikor a lakókat elvitték, a szomszédok teljesen kifosztották.
- Nem volt mit ennünk, anyám mindig úgy indult el vidékre élelemért, hogy azt sem tudta, mikor és hová megy - folytatta Éva, hangjában egy fanyar irónia. - Volt, hogy egy hétig nem hallottunk róla, de végül mindig hozott valami apróságot. Pénzért soha nem cserélt, mert annak már nem volt értéke, az ékszereink pedig rég eltűntek. Ágyneműért, ruhákért, használati tárgyakért cserélt, ahogy tudott. Nem volt könnyű dolga, hiszen a falusiak is szenvedtek; a háború miatt nem tudtak vetni, aratni, mindenki éhezett.
Évának, mint gimnazistának, különleges élményekben volt része, hiszen az iskola udvarán egy hatalmas üst állt, amelyben friss zabpelyhet főztek. Ezt a tápláló ételt fogyasztották a diákok, ami igazi különlegességnek számított. A tisztálkodás azonban nem volt mindennapi: mivel a vezetékes vízhálózatot csak 1948-ra sikerült helyreállítani, a fiatalok hetente egyszer látogattak el a közfürdőbe, ahol friss vízben felfrissülhettek.
Gyalog indultunk iskolába, hiszen bár a romokat folyamatosan takarították, villamosok alig jártak, a sínpárok mellett pedig csak a csend honolt. Fűtésről pedig szó sem volt. Télen minden diák egy fatuskóval érkezett az iskolába, azzal próbáltuk melegen tartani magunkat. Amikor a fagy már úgy megkeményedett, hogy a levegő is megfagyott, szünetet hirdettek. Nehéz időszak volt, de ennek ellenére az emberek valahogy felszabadultabbak lettek, a hangulatunk javult. A terror, ami belénk ivódott, hirtelen eltűnt. Egyszer csak a felnőttek úgy döntöttek, hogy utcabált rendeznek a romok között. A mai napig nem értem, honnan bukkantak elő a lampionok és a zenék, de ott táncoltunk, és mindenki boldog volt. Mindenki önként vállalta, hogy dolgozik, romokat takarít, mert el akartuk tüntetni a háború nyomait, és újra életet leheltünk a városunkba!
Éva férjének, Kertész Dénesnek a családja nem volt ilyen szerencsés. Jászberényből minden zsidót deportálták, a felszabadulást csak a család férfitagjainak egy része élhette meg, egy nő sem élt túl.
- Dini ekkor még csak 14 éves volt, gyerek - könnyezte el magát Éva. - Eleve úgy úszta meg, hogy amikor a buchenwaldi haláltárborba került, rövidgatyában, ahogy otthonról nyáron elvitték, egy férfi felnőtt ruhát adott neki s azt mondta, ha túl akar élni, mondja azt, elmúlt 16. Az apja kenyeret lopott neki, hogy ne halljon éhen. Évekkel később mondta, szégyelli magát most is, mert lehet, hogy az a lopott kenyér, ami neki maga volt az élet, mást a halálba sodort. Amikor az amerikaiak felszabadították a tábort, a férfiak még nem tudták, csak ők élnek, indultak haza, hogy otthon várják az asszonyokat, lányokat. Dini beteg volt, otthagyták. Két hét múlva egyedül vágott neki az útnak, a felét gyalog tette meg, mert Bécs közelében leesett a vonatról.
Pesten a Lövölde téren 1945 nyarán már működött egy kifőzde, ott álldogált, látták hogy honnan jöhetett, megvendégelték. Minden évben elmentünk oda azon a napon, s bármi is volt azon a helyen - mindig vendéglőként üzemelt - ott ebédeltünk. Végigjártuk az utat is, amin hazajött, csendben, könnyezve. Nem volt bennünk harag. Nem lehetett, mert akkor megmérgeztük volna az életünket. Nem bocsátottunk meg, mert ezt nem lehetett, de a haragot elengedtünk. Túléltünk, s utána élnünk kellett.
