Bartis Attila személyes naplói kizárólag az ő belső világát tükrözik, így másokra nem vonatkoznak!
A naplóírás már önmagában is lenyűgöző elfoglaltság, különösen akkor, ha én magam fogok neki. Az izgalom azonban még inkább fokozódik, ha egy író tollából származik a napló, hiszen ilyenkor sejtjük, hogy a szerző lelki világának mélyebb, rejtettebb rétegeibe nyerhetünk bepillantást. Egy írói napló nem csupán a mindennapi események krónikája, hanem olyan új perspektívába helyezheti a műveit, amely eddig ismeretlen volt számunkra. Ráadásul ezek a feljegyzések gyakran betekintést nyújtanak a szerző személyes életébe, ami kvázi voyeurré avat minket, lehetővé téve, hogy titkos pillanatok tanúi legyünk, amelyekhez máskülönben sosem férhetnénk hozzá. Azonban a helyzet ennél is árnyaltabb, hiszen léteznek olyan írók is, akik a naplóírást kifejezetten irodalmi tevékenységnek tekintették, ezzel új dimenziót adva e műfajnak.
A naplók, akárcsak a személyes levelek, a magánélet szférájából lépnek át az irodalom világába, ami miatt stílusuk gyakran intimebb és közvetlenebb. Ez az elemi kapcsolat, amely az alkotó és az olvasó között kialakul, különleges élményt nyújt, lehetőséget teremtve arra, hogy az olvasó szinte belépjen a szerző gondolataiba és érzéseibe.
A PIM Halálom esetén elégetendő! című kiállítása izgalmas szempontok szerint válogat a magyar irodalom legendás naplóíróinak fennmaradt feljegyzéseiből és füzeteiből, így nemcsak személyes sorokat böngészhetünk, hanem a naplóírás mélyebb rétegeibe is beleáshatjuk magunkat.
A kiállítótérbe folyosó vezet, amelyen idézeteket olvashatunk az íróinktól: egy-egy olyan sort, amelyben arról nyilatkoznak, miért írnak naplót. Illyés Gyula azért írt, hogy megmaradjon az élet, Petri György azért, hogy rekonstruálja a múltat, Kosztolányit pedig lelki szükség kényszerítette arra, hogy leírja az érzelmeit. Sok olyan író is van, akit egy új év késztet arra, hogy naplóba kezdjen.
A blokkban megjelenő javítások, kihúzások és törlések izgalmas betekintést nyújtanak a szöveg írásának folyamatába. Ezek a nyomok olyan jelzések, amelyek arra utalnak, hogy az írók már a kezdetektől fogva érzik a szöveg finomításának szükségességét. Ezen felül világosan látható, hogy a naplóírás nem csupán az események rögzítése, hanem egyfajta értelmezés is, amely lehetővé teszi számunkra, hogy távolabbról, külső nézőpontból szemléljük az átélt történéseket.
Különösen lenyűgöző a kiállítás azon szegmense, amely a "legek" világát tárja elénk. Itt bepillantást nyerhetünk a legkedveltebb naplófüzetbe, valamint a PIM-be legmesszebbről, Kanadából érkezett naplóba. Felfedezzük a legkisebb naplót Halász Erzsébet tollából és a legnagyobbat Bölöni Györgyné írásában. Emellett Nagy László legszebb és legcsúnyább naplójának egyedülálló példányait is megcsodálhatjuk. A kiállítás során a legnagyobb naplóíróink statisztikáit is felfedezhetjük, beleértve azt is, hogy hány éven át és életük hány százalékában rögzítették gondolataikat. Például Szentkuthy Miklós hatvan éven keresztül, életének hetvenöt százalékában írta naplóját, míg Füst Milán 39 éven át, életének felében dokumentálta élményeit.
A kiállítás középpontjában a naplótitok kérdése áll, amely a múzeumok és a kutatók etikai dilemmáit boncolgatja. Felmerül a kérdés: vajon milyen jogon kezelheti a múzeum ezeket a személyes írásokat közkincsként, és milyen mértékben férhet hozzá a muzeológus a naplókhoz a tudományos munkája során. Az írók maguk is reflektálnak erre a problémára; a kiállítás során számos, a rögzítés és publikálás viszonyát boncolgató idézetet olvashatunk. A végén található videóinterjúkból kiderül, hogy a kortárs alkotók hogyan viszonyulnak ehhez a témához. Bartis Attila például határozottan kijelenti, hogy a naplójában foglaltak magánügyének tekinti, és bár nem tudná szívesen megsemmisíteni őket, rendkívül sok energiát fektetett a megírásukba. Emellett a PIM-ben található zárolt naplók is szerepet kapnak, melyek csak évek vagy évtizedek múlva válnak hozzáférhetővé a nagyközönség számára.
A tárlat egyik pihenősebb részén megtudjuk, hogy gyakran egymásra íródnak a személyes élmények és a történelmi események, mivel az utóbbiak az írók magánéletébe is beszivárognak. Arról is olvashatunk, hogy Lázár Ervin milyennek látta kora napfogyatkozását, ahogyan arról is, hogy a Covid hogyan hatott a kortárs írókra.
Különleges naplókat állítottak ki, amelyek íróink legmélyebb gondolatait és élményeit örökítik meg: megtalálhatók közöttük álomnaplók, útinaplók, háztartási költségvetések és orvosi feljegyzések. Polcz Alaine mindig is figyelmesen rögzítette álmait, míg Kölcsey Ferenc gondosan feljegyezte, mely műveket olvasott és mikor. Mészöly Miklós és Lesznai Anna pedig saját írói műhelyük titkait örökítették meg naplóikban. Móricz Zsigmond a leányfalusi kertjében zajló eseményeket dokumentálta, míg Ady Endre és Boncza Berta a mindennapi háztartási kiadásaikat írták össze. Karinthy Frigyes számára, első felesége elvesztése után, a naplóírás terápia gyanánt szolgált, Csáth Géza pedig kaotikus rendelőkönyvéből alakította át naplóját, amely idővel egyfajta belső világának tükörképévé vált.
A kiállításon barangolva anekdotákat és érzelmekkel gazdagon átszőtt sztorikat ismerünk meg, amelyek közelítik hozzánk a kiállított szerzőket. Megismerjük a magánemberi arcukat, és közben bizonyossá válik számunkra, hogy a történelem apró személyes történetekből áll össze.
