Békés megye folyamatos lemaradása a térségi fejlődésben a problémák figyelmen kívül hagyásának következményeként súlyosbodik igazán.

Békés megye főispánja, Takács Árpád, meglepő és zavarba ejtő bejegyzésekkel állt elő. Úgy tűnik, hogy egy elkötelezett fideszes politikus számára elképzelhetetlen, hogy bármilyen nehézség felmerülhetne, és főként, hogy erről nyíltan beszéljen. Pedig a valóság éppen ellenkezőleg, problémák sorát fedi fel.

Takács Árpád, Békés megye főispánja a Facebookon kifejtette: „Számunkra Békés vármegye nem csupán egy hely, hanem a mindenség szimbóluma. Itt élnek felmenőink, barátaink és rokonaink, és itt kívánjuk megteremteni gyermekeink jövőjét.” Két héttel később ezt írta: „Bárhol is járunk a világban, bárhol tanulunk vagy dolgozunk, álmunk mindig magyarul születik. Magyarország, és különösen Békés vármegye az a hely, ahová bármikor szívesen visszatérhetünk.” Majd egy héttel később hozzátette: „A Békés vármegyei emberek igazi bajnokai az újrakezdésnek, hiszen a kietlen, szikes pusztákból és mocsarakból virágzó településeket teremtettek.”

Van abban valami cseppet sem kellemes, amikor egy politikai vezető történelmi, erkölcsi és filozófiai fejtegetésekbe merül - különösen, ha mindezt valóságtorzító közhelyekkel fűszerezi, amelyekkel a közönséget bombázza. Ez nemcsak hogy a kívánatos színvonal alatt áll, de egy főispán esetében mindez távol esik a feladataitól. De hát, lelke rajta! Bár nem tudjuk, mi motiválja e cselekedetek mögött, annyit biztosan kijelenthetünk, hogy ezek a Békés megyét idealizáló írások nem a valóságból, hanem inkább nosztalgikus vágyálmokból táplálkoznak, amelyek egyfajta térségi idillt és öndefiníciót próbálnak megrajzolni, miközben figyelmen kívül hagyják a tényeket és a valós folyamatokat.

Az utóbbi évek során számtalanszor és alaposan foglalkoztunk azzal a megdöbbentő folyamattal, amely Békés megye sorsát jellemzi a rendszerváltás 1989-1990-es évei óta. Ezt nemcsak figyelmeztetésként, hanem azért is, mert a helyi és regionális politikai diskurzusban egyáltalán nem találkozhatunk e súlyos problémák említésével. Érdemes megjegyezni, hogy a harmincöt évvel ezelőtti helyzet sem volt éppen rózsás: a Viharsarok mindig is a fejletlenebb, alacsonyabb életminőséget mutató megyék közé tartozott. Akkoriban a megyék rangsorában a középmezőny legvégén helyezkedett el, ám az elmúlt évtizedek során sikerült visszaesnie, és most már a legutolsó három között találja magát.

Ez nem egyfajta térségi fátum, vagy eleve elrendelt sorsszerűség. Igaz, sok olyan gazdasági körülmény is szerepet játszott ebben, amelyről a döntések messze a megyehatárokon kívül születtek. Budapesti székhelyű ipari és szolgáltató cégek tucatjával, százával zárták be 1990 után Békés megyei telephelyeiket, munkahelyek ezreit megszüntetve. A helyi mezőgazdaságra épülő élelmiszer-feldolgozásban messze nem sikerült a remélt összefogást és együttműködést megtalálni, a kooperáció hiánya pedig gazdaságilag, pénzügyileg és társadalmilag is lefelé vezetett.

A megye rossz közlekedési adottságai és a lakosság alacsonyabb képzettségi szintje miatt a jelentősebb beruházások, legyenek azok zöldmezős vagy sem, jellemzően elkerülték ezt a térséget.

De rendkívül hiányzott a helyi politikai pártok képviselőinek a térség érdekében folytatott - akár több cikluson keresztül tartó - közös munkája és összefogása is.

Mindennek az lett következménye, ahogy egy helyi társadalomtudós, a Körös Főiskola egykori főigazgatója, Köteles Lajos megjegyezte: a Kecskemétet és Szegedet elérő modernizáció átugrott Békés megyén, a tőke, a technológia, s ezzel együtt a beruházások Temesváron, Aradon, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Brassóban, Nagyszebenben és Kolozsváron találtak maguknak befektetési lehetőséget. Kell-e annál többet mondani, mint hogy három és fél évtized után Békéscsaba még mindig nincs rákötve az országos gyorsforgalmi úthálózatra, s hogy negyven-ötven éve nem változott a menetidő a Békéscsaba-Budapest vasútvonalon?

A tények és azokhoz kapcsolódó statisztikák valóban szomorú képet festenek a Viharsarok helyzetéről. 1990 óta közel 100 ezer fővel csökkent a térség lakossága, ami megdöbbentő, hiszen ez a szám közel áll a három legnagyobb város - Békéscsaba, Gyula és Orosháza - együttes népességéhez. Jelenleg mindössze 311 ezer ember él Békés megyében, ami figyelemre méltóan alacsony. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint, 2011 és 2022 között, ez a megye szenvedte el a legnagyobb népességcsökkenést az országos adatok tükrében, 13%-os mértékben. Ez a fogyás nem csupán a természetes úton bekövetkező elhalálozások és újszülöttek számának eltérése miatt következett be, hanem a helyi megélhetési problémákra is visszavezethető. Sokan a gazdasági nehézségek miatt választják a távozást, így a lábukkal "szavaznak". A megyében a legalacsonyabbak a bérek és nyugdíjak, ami tovább súlyosbítja a helyzetet, és a gazdasági potenciál is messze elmarad a kívánttól.

Mindezekhez kellene hozzámérni azt a kincstári és hatalmi (ál)optimizmust, csúsztatásokat és szimpla hazugságokat, amelyeket a cikk elején citáltunk a viharsarki főispán Facebook-posztjai nyomán. Csak szemezgetve ezekből: sokak rokonai, barátai (köztük az enyéim is) már nem itt élnek, mert vagy nem volt munkahely, vagy az rosszul fizetett, s kényszerűen elköltöztek Szegedre, Székesfehérvárra, a fővárosba vagy külföldre. A tehetséges Békés megyei végzős középiskolások leginkább Szegedre, Budapestre vagy külföldre mennek egyetemre, s legtöbbjük versenyképes ajánlat híján már nem jön haza. Egy szociológia szakon nemrégiben végzett Békés megyei egyetemista hiába keres magának végzettségének megfelelő munkát a térségben - az elűzetésnek és a kitaszításnak, a térségi leszakadásnak ez is az egyik formája. A fentiek szerint

A főispáni kijelentés, miszerint „bármikor hazatérhetünk”, valóban zavarba ejtő és értelmezhetetlen. Hiszen, ahogyan azt tapasztalhatjuk, a legfőbb irányvonal éppen az, hogy távozzunk innen!

Végül, ha már a főispán a történelemre is hivatkozott: a Békés megyei emberek bizonyosan nem abban az értelemben az újrakezdés bajnokai, hogy a szépnek tűnő főispáni szóvirág szerint a kietlen, szikes pusztákból és mocsarakból - helyesen a mocsarak lecsapolásából - virágzó településeket hoztak létre. Ehelyett az történt, hogy a török másfél évszázados dúlása után hihetetlenül megcsappant lakossággal Békés megye helyén egy kietlen puszta volt csak, majd egy császári és királyi beszállító, báró Harruckern János György kapta meg a térséget a ki nem fizetett számlái ellenében a császári udvartól.

A szervezett betelepítések következményeként a szinte elhagyatott térségbe németek (svábok) és kisebb mértékben szlovákok érkeztek. Ezen kívül az ország más részeiből magyarok, sőt távolabbról, idővel románok is megjelentek itt. Tehát különböző helyekről származó, döntően eltérő nációk indították el az életet ebben a vidékben, és valóban, az eltelt évszázadok során akadtak jobb időszakok is. Az elmúlt évszázadok legjelentősebb és legsikeresebb területfejlesztője kétségkívül báró Harruckern volt, még ha ezt nem is így fogalmazta meg magáról. Ma azonban ez a korszak már a múlté.

Ma virágzó településekről beszélni Békésben olyan ismerethiányt és félrenézést feltételez, amit szavakkal kifejezni bajos. Egy riasztó helyzetben lévő térség lecsúszása azonban attól válik igazán végzetessé, ha a helyi politikai (fideszes) elit ilyen ökörségekkel traktálja a nagyérdeműt; másrészt ha

napi aktuálpolitikai érdekei miatt nem néz szembe a legnyilvánvalóbb társadalmi, gazdasági és területfejlesztési katasztrófával fenyegető problémákkal.

A megoldás kulcsát láthatóan abban keresik, hogy strucc módjára a fejüket a homokba rejtik, időnként pedig kihúzzák onnan, hogy hangosan kihirdethessék: minden a legnagyobb rendben van, és mennyire élvezik ezt az egyébként lepusztuló térséget. Ezt másutt végzetes és jóvátehetetlen tévedésnek nevezik.