Harminchárom évvel ezelőtt, 1992-ben született meg az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződés, amely új irányt szabott a kontinens jövőjének.

Hat nyugat-európai ország - Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország - 1957-ben történelmi jelentőségű megállapodást írt alá az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalapításáról, valamint az atomenergia terén való együttműködésről szóló Európai Atomenergia Közösség (Euratom) létrehozásáról. A Római Szerződés, amely 1958-ban lépett érvénybe, a legfontosabb célként a vámunió és a közös piac kialakítását tűzte ki, és megalapozta a közösség legfőbb intézményeit, amelyek a jövőbeli együttműködés alapját képezik.

1967-től kezdődően az Európai Gazdasági Közösség (EGK), a Montánunió és az Európai Atomenergia Közösség (Euratom) intézményeinek összevonásával az Európai Közösségek elnevezés vált hivatalossá. Ezt követően, miután az EK létszáma 12 tagra nőtt, az alapító szerződést először 1987-ben módosították. Ekkor került sor az Egységes Európai Okmány megalkotására, amely az egységes piac létrehozásáról hozott döntést, valamint véglegesítette a külpolitikai egyeztetések eddig kialakult kormányközi mechanizmusát.

Az integráció következő fontos lépése a közösség politikai dimenziójának megalapozása volt. 1991. december 11-én az Európai Közösségek tizenkét országának állam- és kormányfői a belga-holland-német hármas határ közelében elhelyezkedő hollandiai Maastrichtban találkoztak, ahol megállapodtak az EK helyett létrejövő új szervezet alapszerződéséről, valamint a jövőbeni gazdasági és pénzügyi unióról. A Maastrichi Szerződést, amely hivatalosan az Európai Unióról szóló Szerződés néven ismert, 1992. február 7-én írták alá, és 1993. november 1-jén lépett életbe, ezzel megalapítva a jogi személyiséggel nem rendelkező, három pilléren nyugvó Európai Uniót.

Az Európai Közösség alapjait képező első pillér a korábbi Európai Gazdasági Közösségre épül, melyet a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozása bővített ki. A második pillér a közös kül- és biztonságpolitika, míg a harmadik a bel- és igazságügyi együttműködés területeit öleli fel. E három pillér integrálása a 2007 végén aláírt és 2009 végén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés keretében valósult meg. Érdekes módon Dánia és Nagy-Britannia kivételi jogot kértek, amelyet meg is kaptak, lehetővé téve számukra, hogy bizonyos együttműködési területeken ne vegyenek részt.

A Maastrichti Szerződés, amelyet 1992. november 7-én írtak alá, jelentős mérföldkő az Európai Unió fejlődésében. E dokumentum nemcsak az EU alapjait fektette le, hanem bevezette az eurót is, mint közös valutát. A szerződés célja az volt, hogy elősegítse a gazdasági és politikai integrációt a tagállamok között, ezzel erősítve a békét és a stabilitást Európában. A Maastrichti Szerződésre hivatkozva sokan a modern Európa születését emlegetik, hiszen megteremtette a közös politikai keretet, amely lehetővé tette az együttműködést a gazdasági és társadalmi kérdésekben.

Az Európai Unióval együtt számos új intézmény jött létre, mint az európai ombudsman, az Európai Rendőrségi Hivatal (Europol), a Régiók Bizottsága, az Európai Központi Bank. Az EU legfontosabb szerveinek szintjére emelték az Európai Számvevőszéket, s több intézmény, mint például az Európai Bizottság új nevet, a Bíróság új hatáskört kapott. A szerződés biztosította a közösségi szinten egyeztetett tevékenységet a jogalkotás és igazságszolgáltatás egyes területein, a közösségi jogot érintő kérdésekben bevezette az Európai Unió Tanácsa és az Európai Parlament együttes döntését.

Az uniós állampolgárság fogalmának megteremtésével egy új korszak kezdődött, amely során a kohéziós alapok létrejöttek, és a közösségi fellépés egyre szélesebb területekre terjedt ki, beleértve az oktatást, a kultúrát és a környezetvédelmet is. A tagállamok közösen döntöttek a közös pénz bevezetéséről, ezzel megalapítva a monetáris uniót. A konvergencia kritériumok, mint az árstabilitás, a kamatlábak összehangolása, a költségvetési fegyelem és a valutastabilitás határozták meg, hogy mely tagállamok vehetnek részt a közös valutában. Az euró, mint közös fizetőeszköz, 1999. január 1-jén debütált 11 ország részvételével, majd 2002 óta a készpénzforgalomban is felváltotta a korábbi nemzeti valutákat. Jelenleg az eurózóna 19 tagállamból áll, amely tovább bővíti az európai integrációt.

A Maastrichtban aláírt megállapodás révén hivatalosan is megerősödött az Európai Tanács szerepe, ami új dimenziót adott az európai politikai együttműködésnek. Az Európai Parlament hatásköre is jelentősen bővült, ami lehetőséget teremtett a demokratikusabb döntéshozatalra. Ezenkívül a Tanácsban a minősített többségi szavazás alkalmazási területe is szélesedett, így a közösségi döntéshozatalban egyre inkább érvényesül a szubszidiaritás elve, amely azt hangsúlyozza, hogy a döntéseket lehetőleg a legközelebbi szintű szereplőknek kell meghozniuk.

A Maastrichti Szerződés teremtette meg az alapját az integrációs szervezet további fejlődésének, amely magába foglalta a későbbi bővítéseket és az intézményi átalakításokat is. Az ezt követő, 1997-es Amszterdami Szerződés főként a szorosabb együttműködésről hozott döntéseket, míg a 2001-es Nizzai Szerződés kifejezetten az EU bővítéséhez szükséges intézményi reformok kérdéseivel foglalkozott. A 2007 végén aláírt és 2009 végén életbe lépett Lisszaboni Szerződés pedig az immár 28 tagúvá vált EU működésének kereteit alakította át, egyben önálló jogi személyiséget is biztosított az unió számára.