Új katonai szövetségek formálják át a Balkán térségét, és Magyarország is bekapcsolódott az egyik ilyen szövetségbe.

A katonai együttműködések új dimenziója bontakozott ki az elmúlt hetekben a Balkánon. Az albán, horvát és koszovói védelmi miniszterek által aláírt megállapodásra Szerbia és Magyarország szintén válaszolt egy hasonló egyezséggel. Ezen dokumentumokat - pontosabban egyetértési megállapodásokat - a hazai és nemzetközi sajtó gyakran úgy interpretálja, mintha valós katonai szövetségek formálódnának, de ha alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, világossá válik, hogy inkább a politikai üzenetek kölcsönös váltogatásáról van szó, semmint új konfliktusok kirobbanásáról.

A Balkán különleges színpad, ahol a képlet sosem lehet egyszerű. A régió bonyolult szövevénye magában foglalja Koszovó függetlenségét, a szerb és horvát kapcsolatok feszültségét, valamint a mély ideológiai törésvonalakat, amelyek szinte mindig feszültséget szítanak. A katonai beszerzésekből származó nyereség is fontos szereplője ennek a drámának, miközben Törökország, mint egy rejtélyes szereplő, még csak fel sem tűnt a színpadon. Mindez együtt egy olyan komplex látképet fest, amely a régió történelmét és jövőjét egyaránt meghatározza.

A március 18-án aláírt "katonai szövetség" - hivatalos nevén nyilatkozat a védelmi együttműködés megerősítéséről - lehetőséget biztosít az Albánia, Horvátország és Koszovó közötti kapacitásépítésre és a védelmi ipari együttműködésre. Hasonló a helyzet az április 1-jei magyar-szerb paktummal: építve a 2023-ban Palicson aláírt egyetértési megállapodásra a mostani egyezmény "operacionalizálja és pontosítja a Szerbia és Magyarország közötti stratégiai védelmi együttműködést". A szándéknyilatkozat tartalmi elemei elsősorban a katonai-gazdasági kapcsolatok elmélyítését irányozzák elő. Nem lebecsülve e területek fontosságát, mindkét megállapodás esetében messze vagyunk egy tényleges és átfogó, a felek számára kötelező érvényű katonai megállapodástól, ami a tervezéstől a végrehajtásig magába foglalná az összes szükséges szakterületet.

Az Albánia, Horvátország és Koszovó közötti együttműködés célja kettős. Egyrészt, , nyilatkozta Ejup Maqedonci, koszovói védelmi miniszter. Ez egyaránt szólhat Szerbiának és Bosznia-Hercegovina szerb entitásának, a Republika Srpskának, amelyet a térségben és azon kívül is egyre többen vádolnak destabilizációs kísérletekkel, és amihez Oroszország ha kézzelfogható támogatást nem is, de biztatást mindenképpen nyújt. Másrészt az albán és horvát olvasat szerint a megállapodás a Balkánon aktív keleti hatalmak - elsősorban Moszkva - visszaszorításának és az új, bizonytalanságokkal teli világpolitikai helyzetre való felkészülésnek tekintendő.

Szerbia, a Balkán sajátos dinamikájának megfelelően, a szerbellenes tendenciák növekedését látva emelte ideológiai síkra a megállapodást. Míg Tirana, Zágráb és Pristina az együttműködésüket a regionális biztonság erősítésével indokolják, Szerbia ezzel szemben annak destabilizáló hatásait észleli. A Belgrádban aláírt magyar-szerb megállapodás célja tehát, hogy ellensúlyozza a kialakult helyzetet, miközben néhány praktikus elemmel is gazdagítja azt.

Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter kifejtette, hogy a legújabb megállapodás révén Budapest hozzájárulhat a szerb haderő modernizálásához, míg Aleksandar Vučić szerb elnök a haditechnikai együttműködés elmélyítését jelölte meg prioritásként. Az elnök megjegyzései között szerepelt, hogy a megállapodást "intenzív katonai együttműködésként" említette, ami nem világos, hogy a gyakorlatban mit is jelent. A szokásos frázisok, mint például a kétoldalú kapcsolatok soha nem látott szintje, valamint a jószomszédi viszony fontossága az egyre instabilabb nemzetközi környezetben, szintén felszínre kerültek. Ugyanakkor a "katonai szövetség" további céljairól vagy értelméről nem hangzottak el konkrét érvek, így a megállapodás mögött rejlő tényleges indoklás továbbra is kérdéses marad.

Koszovó számára a megállapodás kulcsfontosságú lépés a NATO-hoz való közeledésben, mivel a közeli jövőben nem várható, hogy teljes jogú taggá váljon. Az ország, amely korlátozott nemzetközi elismeréssel bír, nehezen tudja meggyőzni a négy NATO-tagállamot – Görögországot, Romániát, Szlovákiát és különösen Spanyolországot – hogy független államként ismerjék el, tekintettel saját kisebbségeikre. E nélkül Koszovónak nincs lehetősége csatlakozni a szövetséghez. Így a háromoldalú megállapodás a számára elérhető integrációs lehetőségek maximális kihasználását jelenti.

Jelenleg Pristinának nincs, és a közeljövőben sem várható, hogy hagyományos értelemben vett hadserege legyen. A klasszikus katonai feladatokat a NATO koszovói missziója, a KFOR látja el. Ugyanakkor technikai szempontból már megkezdődött a "koszovói hadsereg" kialakítása, amely a könnyűfegyverzetű Koszovói Biztonsági Erők (KSF) átalakítását jelenti. Ezt a folyamatot olyan NATO-tagországok is támogatják, mint Törökország és Horvátország. Utóbbi esetében nem csupán Koszovó érdekében, hanem inkább az "ellenségem ellensége a barátom" elv alapján, Szerbiával szembeni stratégiaként.

Visszatérve a horvát helyzetre, Zágrábot két alapvető tényező befolyásolhatja, amelyek egyben motivációt is jelenthetnek számára. Először is, ez a "katonai szövetség" egyfajta politikai védőpajzsot képez Belgrád körül, miközben jelentős gátat emel Szerbia regionális hatalmi törekvéseivel szemben. Vučić számára üzenetértékű lehet, ha Horvátország ténylegesen szándékot mutat arra, hogy átvegye a vezető szerepet a Balkán térségében. Ez a perspektíva komoly aggodalmat kelthet Szerbiában, hiszen ha Horvátország valóban aktív kihívóvá válik a regionális dominancia kérdésében, az alapjaiban változtathatja meg a hatalmi egyensúlyt a térségben.

Szerbia, a régió gazdasági óriása, saját állítása szerint katonailag semleges politikát folytat, és hivatalosan elutasítja a katonai-politikai szövetségekhez való csatlakozást. Ennek ellenére 2006 óta a NATO Békepartnerség keretein belül aktívan ápolja kapcsolatait a szövetséggel, míg 2013-tól megfigyelő státuszban részt vesz az Oroszország által vezetett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének munkájában. A NATO-val való együttműködés célja a szerb haderő modernizálása, közös hadgyakorlatok lebonyolítása és oktatási programok megvalósítása, amelyeken Magyarország nem csupán részt vesz, hanem lehetőséget lát a gazdasági haszonszerzésre is.

Az utóbbi években Budapest számos alkalommal értékesítette azokat a régi katonai eszközöket, amelyek évek óta a raktárak mélyén porosodtak, Belgrádnak. Ez a lépés a szerb haderő modernizációs programjának része. Az alapot egy 2023-as megállapodás teremtette meg, amely létrehozta a védelmi iparral és beszerzésekkel foglalkozó munkacsoportot, célul tűzve ki a katonai-gazdasági kapcsolatok erősítését. Ennek következtében Szerbia huszonhat szovjet típusú páncélozott gyalogsági harcjárművet, valamint MiG-29-es repülőgépeket vásárolt Magyarországtól, amelyek hazánk haderőfejlesztésének köszönhetően feleslegessé váltak.

A mostani megállapodás így a gazdasági egyezmény elmélyítésének csapásirányait jelölte ki a katonai szektorban, és inkább a bajban lévő szerb elnöknek tett szimbolikus gesztusként értelmezhető. Leegyszerűsítve: a kereslet találkozott a kínálattal, ami az ideológiai alapú jószomszédi és regionális kapcsolatokat is erősíti.

A szerb-magyar "katonai szövetségre" persze felkapták a fejüket a magyar és/vagy a szerb kormánnyal jó viszonyt ápoló térségbeli politikusok is. Milorad Dodik, a bosznia-hercegovinai Republika Srpska első fokon elítélt és országában körözés alatt álló elnöke szerint az államnak sosem szabad csatlakoznia a NATO-hoz, ezt a logikát követve annál is inkább érdeke a belépés a Budapest-Belgrád szövetségbe. (Az nyilvánvalóan mellékes dolog, hogy Magyarország 1999 óta a NATO tagja, vagy hogy az entitási szintek Bosznia-Hercegovinában nem rendelkeznek önálló kül- és védelempolitikai jogkörökkel.)

Montenegrót is megrázták az új fejlemények: Milan Knežević, a szerb- és oroszpárti Népi Demokrata Párt vezetője úgy véli, hogy az albán-horvát-koszovói együttműködés ugyanolyan mértékben fenyegeti Montenegró biztonságát, mint Szerbiáét. A válasz szerinte a szerb-magyar együttműködésben rejlik. Azonban arra, hogy ez miként és pontosan miért lenne kedvező Montenegrónak vagy a térségnek, eddig senki sem tudott meggyőző magyarázatot adni.

Ha eddig világosak voltak a balkáni erőviszonyok, akkor most egy újabb érdekes fordulat következik: Törökország aktív közbelépése. Az NATO-tag Ankara nem kíván lemaradni a térségben fokozódó együttműködésekből, amit Athén potenciális fenyegetésként értelmezhet. Törökország szándékában áll, hogy a 2024-ben aláírt katonai keretmegállapodásait mielőbb ratifikálja Albániával, Észak-Macedóniával és Koszovóval, amelyek tartalma szinte teljesen megegyezik a Tirana, Zágráb és Pristina közötti együttműködés kereteivel. Törökország a Balkánon regionális szereplőként kívánja pozicionálni magát. Ankara aktívan részt vesz a térség stabilitásának fenntartásában (a KFOR-misszióban a második legnagyobb kontingens a török, közel 700 fővel), és intenzív védelempolitikai kapcsolatokat ápol minden balkáni állammal, emellett támogatja az önálló koszovói hadsereg megalakulását is.

A katonai keretmegállapodásokkal Ankara célja lehet, hogy felvővőpiacot garantáljon a Bayraktar védelmi cég termékeinek, melynek technológiai vezetője egészen meglepő módon nem más, mint Erdoğan veje, Berat Albayrak. (Hasonló törekvés a horvát és a magyar felektől sem állhat messze.) Az elmúlt években Törökország a Bayraktaron keresztül számos pilóta nélküli légi járműveket adott el Albániának, Bosznia-Hercegovinának, Koszovónak és Romániának. Szerbia éppen azért szakította félbe az ugyanilyen török gépek megvásárlását, mert Koszovónak is adtak el azokból; ettől függetlenül Ankara és Belgrád között szoros a szektorális együttműködés a védelempolitika területén.

A török terjeszkedés a Balkánon – különösen a védelempolitika színterén – új üzenetet fogalmaz meg az ősi ellenfél, Görögország számára. 2019 után a görög diplomácia újra aktív szereplővé vált a térségben, ami lehetőséget teremtett a török befolyás csökkentésére egy újabb (szárazföldi) fronton. E versengésben Albánia és Észak-Macedónia, mint Görögország közvetlen szomszédai, kulcsszerepet játszanak, míg Szerbia stratégiája elengedhetetlen mind Ankara, mind Athén számára.

A törökök aktivizálódása, valamint a két- és háromoldalú megállapodások inkább a diplomáciai egyensúly megteremtéséről szólnak, mintsem hogy valódi katonai szövetségeket alakítanának ki – mindez a balkáni kontextusban zajlik. Ennek következményeként a szakpolitikai együttműködésre irányuló megállapodásokat gyakran aktuálpolitikai üzenetek és ideológiai viták övezik, amelyek tovább szövik a régió bonyolult politikai szövetét.

Maradva a valóság talaján, ezek a megállapodások csupán katonadiplomáciai együttműködések, és nem hagyományos értelemben vett katonai szövetségek alapjai. Nem hoznak változást a regionális védelem és biztonságpolitika terén. Az igazán meglepő csavar az, hogy ezeket a megállapodásokat sokkal grandiózusabbnak állítják be, mint amilyenek valójában.