Kele Géza: A maraton teljesítése bárki számára elérhető cél A maratonfutás nem csupán a legjobbak számára fenntartott kihívás; valójában bárki, aki elhatározza, hogy nekivág, képes lehet teljesíteni ezt a távot. A fizikai és mentális felkészülés, valamin

Tervezi az újévi fogadalmát, de a futás sajnos nem fér bele az időbeosztásába? Ismerje meg Kele Gézát, aki a munka és család mellett elképesztő teljesítményt nyújtott: 225 maratont futott le. Talán nem is kell bemutatni ezt a kivételes sportolót, aki példájával inspirációt nyújt mindenkinek, aki szeretne túllépni a határain.

A hosszútávfutás univerzuma tele van lenyűgöző történetekkel, de Kele Géza neve hallatán még a legnevesebb sportolók is mély tisztelettel adóznak. A dunamocsi futónagykövet éppen a 226. maratonjára készül, miközben a félmaratonokat és a rövidebb távokat már régóta nem is számolja. Az ő pályafutása nem csupán a kitartás és a teljesítmény ünnepe, hanem élő bizonyíték arra, hogy a sport bármilyen élethelyzetben elengedhetetlen része lehet a mindennapoknak. Ezt a lenyűgöző teljesítményt ugyanis két gyermek édesapjaként, munka mellett érte el, bizonyítva, hogy a sport és a magánélet nem egymást kizáró világok, hanem egy tökéletes, harmonikus egyensúlyban létezhetnek.

A maratoni táv elérhető bárki számára, aki hajlandó megtenni az első lépést. Ha kétségeid lennének, kövesd Kele Géza példáját, és tapasztald meg a futás varázsát. Az előnyök valóban jelentősek, de nem lehetetlen őket ledolgozni. Az alábbiakban Kele Géza osztja meg velünk a mindennapi edzéssel kapcsolatos élményeit, a sport iránti szenvedélyét, és azt, hogy hány maratont tervez még a jövőben lefutni.

Honnan eredeztethető az ön futás iránti szenvedélye? Mikor jött rá, hogy ennyire szeret futni?

Gyerekkoromban, mint sok más falusi gyerek, én is a foci világában kezdtem el kalandozni, még a 70-es években. Amikor a Dunamocsi nagy csapatába kerültem, folyamatosan arra törekedtem, hogy jobb legyek. Középiskolás éveim alatt nemcsak az edzésekre jártam, hanem a szabadidőmben is elkezdtem kocogni. A futóteljesítményem folyamatosan javult, és ezzel együtt nőtt a lelkesedésem is. Mikor 30 év után abbahagytam a focit, a futás iránti szenvedélyem megmaradt. Ráadásul a futballpályán töltött évek alatt is részt vettem maratoni és egyéb futóversenyeken. Egy különleges élményem volt, amikor Budapesten lefutottam a maratont, majd hazaérve Dunamocsra, még a második félidőben beálltam a csapatomba és rúgtam két gólt, ezzel biztosítva a győzelmet. A mozgás és a futás fokozatosan a mindennapjaim szerves részévé vált, és azóta is elkísér az élet minden területén.

Természetesen! Mindig is lenyűgöztek azok a sportolók, akik kitartásukkal és elhivatottságukkal kiemelkednek a tömegből. Számomra például Michael Jordan volt az, aki nemcsak a kosárlabdázásban elért sikereivel, hanem a nehézségeken való felülkerekedésével is inspirált. Az ő történetei arról, hogyan küzdött a kudarcok ellen és vált a világ egyik legnagyobb sportolójává, mindig motiválóan hatottak rám. Az ő példája arra ösztönzött, hogy soha ne adjam fel, és hogy a kemény munka és az elszántság mindig meghozza gyümölcsét.

Abban az időszakban Komárom városában élt egy különleges figura, egy egykori katonatiszt, akit mindenki csak Tuska Jani bácsiként ismert. Futásaival nemcsak a saját egészségét ápolta, hanem a város arculatához is hozzájárult. Amikor belekezdtem a maratoni edzésekbe, bátran őt kerestem meg tanácsért. Jani bácsi valódi inspirációt jelentett számomra; még 82 éves korában is lelkesen rótta a kilométereket, és ezzel mindannyiunk számára példát mutatott a kitartásról és a szenvedélyről.

Ennyi kilométer távolságból még mindig élénken él benne az emlék, amikor először állt rajthoz egy versenyen.

Az első futóversenyem 1983-ban zajlott, és a Komárno-Komárom útvonalon indult. Ekkor tapasztaltam meg először a verseny izgalmait. Később, 1988-ban Budapestre látogattam, ahol teljesítettem életem első maratonját.

Amikor átléptem az első maraton célvonalán, egy világos gondolat fogalmazódott meg bennem: ez csupán a kezdet!

A maratoni táv teljesítése számomra nem csupán a kilométerek legyűrése volt, hanem egy varázslatos élmény, amely minden érzékemet magával ragadta. Az atmoszféra, az emberek lelkesedése és az útvonal szépsége mind hozzájárultak ahhoz, hogy a folytatás mellett döntsök. Még abban az évben teljesítettem egy újabb maratont, és hamarosan már évi két-három versenyt futottam. Most, futónagykövetként is hangsúlyozom mindenkinek: bár a maratonok izgalmas kihívások, érdemes mértéket tartani. Évi kettő-három maraton bőven elegendő ahhoz, hogy a legjobb időket érjük el. Akik ennél többet futnak, azoknak a siker titka sokszor a genetikában vagy a folyamatos edzésmunkában rejlik. Az igazi eredményekhez a tudatosság és a mértékletesség vezet.

A legtöbb elkötelezett hobbifutó életében legalább egyszer elérkezik a pillanat, amikor megpróbálja teljesíteni a maratont. Ön azonban az 1988-as budapesti futás után, ha az apróbbakat nem is számítjuk, összesen 224 maratoni távot futott. Ezt a teljesítményt már valóban a fanatizmus határvonalán állónak tekinthetjük. Mi inspirálta ennyi maraton lefutására?

Kezdetben csupán egy tavaszi és egy őszi maratont futottam, majd fokozatosan eljutottam odáig, hogy már két tavaszit és két őszit futottam. Ezt követően egyre többet vállaltam, míg végül elértem az ötven maratont. Ekkorra a futás szervesen beépült az életembe, és nem volt visszaút. A maraton futása önmagában szép teljesítmény, de ami igazán fontos, az a mögötte álló edzés, a felkészülés – ez lett az én életformám. Ehhez pedig elengedhetetlen a támogató család, a lelkes közösség és az együttérző munkahely. Manapság sokan próbálnak maratont futni, és bárki képes rá, hiszen a táv lefutása nem lehetetlen. Azonban mindig felteszem a kérdést: mi motivál téged a maraton teljesítésére? Miért érzed szükségét ennek? Csak azért, hogy kipipálhass egy újabb célt? Ez persze egy lehetséges hajtóerő, de számomra a lényeg nem csupán a cél, hanem az az út is, ami a felkészülés során kibontakozik – az edzések, a fejlődés, és hogy mindez szervesen összefonódjon az életem mindennapjaival.

Hogy néz ki egy átlagos edzésnapja?

Futás közben nem az időmre összpontosítok, hanem arra, hogy a pulzusom ne lépje túl a 144-es határt. Annyi maratont futottam már, hogy inkább a szintentartásra helyezem a hangsúlyt. Télen szoktam összegyűjteni a kilométereket, hogy az alapot megteremtsem a következő évhez. Ha a munka miatt máskor nem tudok edzeni, akkor délben kimegyek egy tíz kilométeres futásra. Kiemelten figyelek a regenerálódásra, ezért SMR hengert használok az izomlazításhoz. Mindig hangsúlyozom a többi futónak, hogy a futás önmagában nem elegendő; más sportágakat is érdemes űzni. Ha az időjárás kedvező, szívesen kerékpározok, de az úszás is része a rutinomnak. Mivel a munkám miatt sokat utazom, igyekszem olyan szállodát választani, ahol van medence, így a futás mellett az úszásra is van lehetőségem. Ezen kívül saját testsúlyos edzésekkel is dolgozom az antagonisztikus izmok megerősítésén, mivel ezek a futás során nem kapnak elegendő terhelést.

Az edzés mellett a táplálkozás szerepe kulcsfontosságú a felkészülés során. Melyik étrend vagy táplálkozási szokás bizonyult Ön számára a leghatékonyabbnak?

Ezen a területen valóban sokféle irányzat létezik. Én ezzel nem nagyon foglalkozom, mert a 4:30-as, 4:20-as időhöz nem kell semmi extrát nyújtanom, ha akarom, akár holnap is le tudom futni ennyi idő alatt. Természetesen, ha lényegesen jobb időt szeretnék elérni, akkor lehetne a kalóriákat számolgatni. De fontos, hogy az ember örömét lelje abban, amit csinál, ahogy edz, amit eszik. Én megeszem a birkapörköltet is, megiszom a sört is, természetesen mértékkel. Fontos, hogy minden téren ismerjük a mértéket, és figyeljünk a szervezetünkre. Sok maratonra készülő vakon követi az edzéstervet, s közben nem figyel a szervezete jelzéseire. Én nagyon jól ismerem a szervezetem, valószínűleg ez is ad egy pluszt, ezért is tudok ennyit futni. De ma az emberek türelmetlenek, azonnal akarnak mindent. A hosszútávfutásban azonban ez nem lehetséges. Én türelmes vagyok.

A türelem mellett elengedhetetlen a motiváció is. Mi az, ami fenntartja a lelkesedésedet?

Nekem elég motiváció az, hogy lassan hatvan éves leszek, és a korosztályom - bocsánat, de - öreg bácsi mellettem. Én meg le tudok futni 4-5 órát, ha akarom. Ez páratlan motiváció.

Nem szükséges feltétlenül maratonokat futni ahhoz, hogy jól érezzem magam, de ha hosszabb ideig nem állok rajthoz, akkor úgy érzem, mintha elveszteném a kapaszkodót. Sokan érdeklődtek már, miért is van szükségem ennyi futásra. Magam sem tudom pontosan, de ha legalább kéthavonta nem teljesítek egyet, akkor úgy érzem, hogy nem vagyok képes rá. Valójában tudom, hogy képes lennék rá, de ez a rendszeres futás számomra egyfajta önigazolás. A félmaraton nem elegendő számomra, de nem tudom megfogalmazni, miért érzem így.

A fizikai felkészülés mellett számos mentális technika is segíthet a teljesítmény javításában. Például a vizualizációs gyakorlatok során a sportolók elképzelik a versenyhelyzeteket és a sikeres teljesítményt, ami növeli az önbizalmukat. Emellett a légzőgyakorlatok és a meditáció segíthet a stressz csökkentésében és a fókuszálás javításában. A pozitív megerősítések használata is hasznos lehet, hiszen ezekkel erősíthetjük a motivációt és a koncentrációt. Végül, a célkitűzések meghatározása és a visszajelzések elemzése szintén kulcsfontosságú a mentális felkészülés során.

Minden alkalommal alaposan átnézem a pályarajzot, különösen, ha már korábban is futottam azon a helyszínen. Kíváncsi vagyok, történt-e bármilyen változás az előző évhez képest. Figyelem, hogyan alakul a pálya: vannak-e emelkedők, meredek szakaszok, vagy épp sima részek. Gondolatban végigjárom a versenyt, és elképzelem, hogyan fogom magam érezni az egyes távoknál, legyen az 5, 10 vagy 15 kilométer. Ezt a folyamatot többször is végigjátszom, még a verseny előtti napon is. Ez egyfajta mentális felkészülés, ami igazán jól működik számomra. Persze, előfordulhatnak fájdalmak, különösen a 35. vagy a 38. kilométernél, attól függően, hogy mennyire készültem fel. De a fájdalom, mint ahogy megérkezett, úgy el is múlik. Mindig azt hangsúlyozom: futás közben mosolyogjunk!

Ha mégis jelentkezik a kimerültség vagy a fájdalom, hogyan küzd meg vele?

Van egy különleges taktikám, amelyet sokan alkalmaznak, de én egyedi módon közelítem meg. Nem érdemes nagy ugrásokat tenni; a titok a kicsi lépésekben rejlik. Folyamatosan előre kell tekinteni, és arra összpontosítani, hogy haladok, haladok, haladok. És akkor, hirtelen, a fájdalom is eltűnik, és valóban előre lépek, a testem pedig helyreáll. Valójában, ha fájdalom jelentkezik, az sem olyan vészes, hiszen nem vagyunk fakírok. Ha valóban elviselhetetlen lenne, akkor nem folytatnánk. Mindenki ismeri a saját testét, de mi, hosszútávfutók különösen jól tudjuk, mi az a pulzusszám és milyen tempó az, amit nem szabad túllépnünk.

A maratonfutáshoz való felkészülés során valóban elengedhetetlen a támogató családi háttér, hiszen a hosszú órákon át tartó edzések nemcsak az egyén életét, hanem a család dinamikáját is jelentősen befolyásolják. A maratoni tréning végén a heti több alkalommal végzett hosszú futások gyakran megváltoztatják a napi rutinokat és a közös időtöltést. Ezek a változások sokszor új kihívásokat hoznak magukkal, de ugyanakkor erősíthetik a családi kötelékeket is. A családtagok támogathatják egymást az edzések során, akár úgy, hogy elkísérnek a futásokra, vagy éppen csak érzelmi támogatást nyújtanak. Emellett az egészséges életmódra való fókuszálás is inspirálhatja a családot, új közös programokat indíthat el, például közös sétákat vagy sportos hétvégéket. A kérdés tehát nem csupán az, hogy a futás hogyan formálja az egyén életét, hanem az is, hogy ez a szenvedély hogyan hat a család egészére, és milyen új lehetőségeket teremt a közös élmények és a támogatás révén.

Két lányom van. Amikor kisebbek voltak, a feleségem mellettem biciklizett, ők meg az ülésben ültek. Amikor nagyobbak lettek, már a saját kerékpárjukon tekertek mellettem. Jól ki volt ez találva. Mára szerencsére ők is elkezdték a sportos életmódot. A lányom és a vejem is fut, igaz, egyelőre nem maratonokat. A feleségem is le tud már futni hét kilométert. A legjobb támogatás egyébként az érdeklődés.

Van valamilyen különleges maraton, ami a szívedhez közel áll?

A marokkói táj valóban lenyűgöző. Olyan érzés, mintha egy teljesen új dimenzióba lépnénk. Két alkalommal volt szerencsém Afrikában futni, és minden egyes maraton számomra különleges. Persze, vannak kedvencek, de a lényeg, hogy mindegyik maraton a szívemhez nőtt. Amikor visszatérek egy helyszínre, mindig hálát adok az égieknek, hogy újra átélhetem ezt a csodás élményt. Az érzés, hogy újra ott lehetek, egyszerűen leírhatatlan. A kisebb maratonokra is szívesen benevezek. Vannak olyan futások, amelyek nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is megterhelőek; a táj kietlensége sokszor rányomja a bélyegét a versenyre. Ezeket a kihívásokat nem igazán kedvelem, de végső soron minden maraton a kitartásról szól. Mindig a 42 kilométerrel vívunk harcot. Nemcsak a távval, hanem saját magunkkal is, és néha a riválisokkal is, akik mellettünk futnak.

A sok maraton közül volt-e olyan, ami különösen nagy próbatételt jelentett számodra? Esetleg akadt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy feladnád?

Többször is átéltem már hasonlót. A maratonfutás lényege a felkészülés, de sajnos nem mindig sikerült tökéletesen felkészülnöm. Emlékszem, volt egy pillanat a 25. kilométernél, amikor csak azon tűnődtem, hogy mit is keresek itt. Akkor már igencsak nehéz volt elviselni, hiszen a cél még mindig messze volt. De ezeket a gondolatokat végül sikerült elengednem. Vannak dimbes-dombos maratonok is, amelyek teljesen más kihívást jelentenek. Például emlékszem a trencséni versenyre, amely kifejezetten dombos volt, talán éppen a századik maratonomban. Olyan szakaszok voltak, ahol csak emelkedtünk vagy ereszkedtünk, és ez igazi sokk volt számomra, mert Dunamocson nem igazán találkozni dombokkal. Persze edzek dombos helyeken is, de akkor éppen nem voltam felkészülve rá. A Dolomitokban, Olaszországban is futottam, ahol egy maraton alatt 6 óra 50 percet töltöttünk a pályán, miközben 3800 méteres magasságig emelkedtünk. Ott a pálya csak felfelé vezetett, ami brutális, de egyben gyönyörű élmény is volt. Azóta viszont úgy döntöttem, hogy az ilyen meredek maratonokra nem szívesen megyek vissza.

Ilyen intenzív sportolás során miként óvja meg egészségét, és tapasztal-e esetleg a túledzés következményeként felmerülő nehézségeket?

Erre oda kell figyelni, és elkerülni azokat a helyzeteket, amikor megfertőződhetnénk. Egyébként járok terheléses kivizsgálásokra, egyelőre minden rendben van, de tudjuk, hogy ez a mai világban semmit nem jelent.

Térd- és porcproblémák sem jelentkeznek?

Jelenleg körülbelül 130 ezer kilométert futottam eddig. Az edzéseimet rendszeresen nyomon követem egy füzetben, de mostanában már elektronikusan is rögzítem őket. Bár az elektronikus megoldások kényelmesek, még mindig a fizikai naplót részesítem előnyben, mert a digitális adatok néha váratlanul eltűnhetnek. Néha érzem a térdemet, de ilyenkor tudom, hogy mi okozza a fájdalmat. Mindenkinek javaslom, hogy végezzen el egy lábtesztet, mert a versenyeken gyakran látok olyan futókat, akik nem a megfelelő cipőben indulnak. És itt nem csupán a márkákra gondolok. Én is többféle cipőt használok, és váltogatom őket, hiszen a gyártók különféle technológiákat alkalmaznak. Az egyik cipő a forgásra van optimalizálva, a másik a bokát védi, míg a harmadik a térdet segíti. Fontos, hogy cserélgessük a cipőket, hogy elkerüljük a terheléses sérüléseket. Emellett a combizom erősítése is elengedhetetlen, mert ha ez a izomcsoportra nem figyelünk, a térdre sokkal nagyobb teher hárul. És ami a legfontosabb: papucsban sosem szabad járni, mert az megakadályozza a láb természetes gördülő mozgását. Ezekre a tényezőkre mindig ügyeltem, és ennek köszönhetően a lábam jól bírja a terhelést.

Van-e esetleg más mennyiségi célja, amelyet szeretne megvalósítani ezen szám mellett?

Már elkezdtem számolgatni, hogy mikor érhetem el a háromszázat.

Mire jutott végül?

Három éven belül reálisnak tűnik a cél, de természetesen sok minden múlik az egészségi állapoton.

Jártál-e már az ultraversenyek lenyűgöző világában, ahol a távok 42 kilométert meghaladó kihívásokra várnak?

A Balaton körüli, 95 kilométeres távot már számos alkalommal megjártam, talán tizenkétszer is. Korábban részt vettem a Komárom és Vác közötti 150 kilométeres versenyen is, amit szintén többször sikerült teljesítenem. Ötven kilométeren kétszer nyertem országos bajnoki címet. A 100 kilométer feletti versenyekhez viszont ritkán vonzódom, mert ahhoz több edzésre lenne szükségem. Ráadásul talán a súlyom miatt is nehézkesebb lenne számomra, hiszen inkább focista alkatú vagyok.

Ekkora kilométerszám mellett mit tanult meg önmagáról, a világról és az életről a futás során? Milyen felismerések és tapasztalatok formálták a gondolkodását és az érzéseit?

A mai napig folyamatosan keresem az új ismereteket, és figyelemmel kísérem a futók tapasztalatait, mert mindenki mondanivalójából tanulhatok. Soha nem állítom, hogy minden titkot már felfedeztem, hiszen mindig van lehetőség a fejlődésre. Futónagykövetként arra törekszem, hogy másokat is inspiráljak erre az útra. Magyarországon már több mint 200 településen működik futónagykövet, és ez a kezdeményezés egyre inkább elterjed nálunk. Hetente egy-két alkalommal összegyűlnek a csapatok, hogy közösen tegyenek egy kört, és az emberek lelkesen vesznek részt ezeken a közösségi futásokon. Így a futás nemcsak sport, hanem igazi közösségi élménnyé válik.