Ladányi István: A zsoltárok és Babilon folyója A zsoltárok, mint az emberi lélek kifejeződései, mélyen gyökereznek az emberi tapasztalatokban, érzelmekben és spirituális keresésekben. E szent versekben nem csupán a dicséret és hála hangzik, hanem a fájda

A készülődés pillanatai a legizgalmasabbak. Legyen szó egy utazásról, egy új kapcsolatról, egy friss munkahelyről, vagy egy eddig sosem tanított tantárgyról – minden alkalommal ott bujkál a felfedezés öröme. Most éppen egy írás folyamatában vagyok, ahol még csak gyűjtögetem a gondolatokat, és keresem az inspirációt. Ilyenkor mindig jönnek váratlan meglepetések. Most éppen a Biblia és irodalom kurzusom tervezése közben bukkant fel gyerekkorom egyik nagy kedvence: a Boney M. By the rivers of Babylon című dala, amely nosztalgikus emlékeket ébreszt bennem.

Amikor a Boney M. dala a sikerlisták élén tanyázott, akkor mi, kamaszodó rockerfiúk limonádénak minősítettük az ilyen diszkószámokat, ráadásul hallottunk valamit arról is, hogy playbackről megy az egész, azok négyen csak ugrálnak és tátognak, minden egy producer műve csupán. A dal viszont fülbemászó volt, gyönyörűen szóltak a dobok, aki egyszer hallotta, nem felejtette el. Erre kiderül, hogy a csillogó-vidám diszkósláger tulajdonképpen a 137. zsoltár feldolgozása - és a hazájukból elhurcoltak, a menekültek, a száműzöttek himnusza. Így már nem is tűnik annyira vidámnak a dal, mint a zentai pincediszkóban a hetvenes évek közepén-végén, amikor mindenki ujjongva ugrált rá, és üvöltötte azt a néhány sort, amit érteni vélt belőle.

Nemrégiben egy év telt el azóta, hogy elhunyt a zeneipar legendás alakja, a diszkók világának császára, Frank Farian, aki a hitleri Németországban, 1941. július 18-án látta meg a napvilágot Franz Reuther néven. Számos zenei kísérletezés után végül a Boney M. névre keresztelt projekt révén találta meg a hírnevet, amelynek irányítását a háttérből végezte. Bár nem állt a reflektorfényben, a kreatív folyamatok minden részét ő irányította. A korszakban a mesterséges intelligencia még gyerekcipőben járt, de az elektronikus zenei eszközök már rendelkezésre álltak, így Farian mesteri módon alakította és finomította a felvételeket. A frontember hangját is ő rögzítette, majd különféle technikákkal formálta át, hogy a karibi táncost, Bobby Farrellt megidéző karakterhez illeszkedjen. Ennek következtében a koncerteken is az előre megkomponált és tökéletesen kidolgozott zene és ének hangzott, míg az együttes tagjainak csupán a mozgásra és a tátogásra kellett figyelniük, mintha csak bábok lennének. Frank Farian nemcsak a zenekar koncepcióját alkotta meg, hanem a nevüket is neki köszönhetjük. A Boney M. név körül legendás magyarázatok keringtek: az egyik szerint a "Boney" Bonaparte Napóleon gyermekkorában használt becenevéből ered, amelyet a brit sajtó gúnyolódva használt, míg az "M." a "music" szó rövidítéseként értelmezhető. Egy másik elmélet szerint a név egy népszerű NSZK-beli ausztrál tévésorozat hősére utal, míg az "M" négy vonala az együttes négy tagját jelképezi.

Amikor Babilon folyói mentén éltünk, könnyek között emlékeztünk Sionra. A fűzfákra hárfáinkat akasztva, szívünk fájdalmát zene formájában fejeztük ki. Azok, akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek, míg a minket sanyargatók öröméneket akartak hallani: „Énekeljetek nekünk a Sion dalaiból!” De hogyan is énekelhetnénk az Úr dicséretét idegen földön? Ha elfelejtem téged, Jeruzsálem, bénuljon meg kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem gondolok rád – így hangzik a zsoltár, amely az éneklésről és az éneklés lehetetlenségéről szól. Ezt a fájdalmunkat énekli négy színes bőrű előadó, akiknek hangján a huszadik század végi nyugati ember is az Afrikából elhurcolt rabszolgák és leszármazottaik millióira gondol, akik idegen földön, idegen énekekben, e zsidó zsoltárok hangján keresik a saját fájdalmuk kifejezését.

Az internet mélyén kutatva azon tűnődöm, hányan és milyen formában dolgozták fel már a könnyed Boney M. dallamait, és a találatok között váratlanul egy ismerős névre bukkannak – egy régi ismerősre gyerekkoromból. A jugoszláv sajtóban, köztük az újvidéki Magyar Szóban is, gyakran feltűnt Hailé Szelasszié, az etióp császár neve. Hailé Szelasszié fülbemászóan szép neve már akkor is ott virított Tito, a jugoszláv elnök el nem kötelezettek mozgalmának dicsőséglistáján, így gyerekként, a nyitott újságok mellett ücsörögve, rendre belebotlottam. Szülőfalumban, miután megtanultam olvasni, gyorsan kiürítettem a könyveimet, ezért alig vártam, hogy elérkezzen a vasárnap, amikor apám megvette a napilapot. Így nemcsak a futballisták, színészek és popsztárok életébe nyertem betekintést, hanem megismertem a kockás kendős Jasszer Arafatot, a titokzatos Indira Gandhit és a biztató tekintetű Willy Brandtot (valódi nevén Herbert Ernst Karl Frahmot) is. Hét-nyolc évesen, a jugoszláv külpolitika szellemében, magam is egyetértettem azzal, hogy Richard Nixon tevékenysége nem éppen dicséretre méltó.

Ahogy Frank Fariant, Titó vagy Willy Brandt esetében, úgy Haile Szelasszié császár eredeti neve is Tafari Makonnen volt, aki II. Menelik császár unokaöccseként látta meg a napvilágot. Bár nem volt trónörökös, a császár már tizennégy éves korában hercegi címet adományozott neki, felismerve tehetségét. Később ügyes házassági politikával sikerült összekötnie magát a császár dédunokájával, ami elindította őt a hatalom felé vezető rögös úton. 1930-ban, néhány szerencsés körülmény, ügyes politizálás és némi erőszak árán végül trónra került. Egy jamaicai vallási közösség isteni jelként értelmezte Rasz Tafari császári trónra lépését, így alakult ki a rasztafári mozgalom, amely a híres raszta hajviselet révén vált világszerte ismertté. Rasz Tafarit, akárcsak a popikonokat vagy a populista politikai vezetőket, istenként kezdték tisztelni. A Boney M. slágere egyfajta zsoltárfeldolgozás, amely a jamaicaiak Sionról - az őshazáról, Etiópiáról - szól, és a feketék Afrikából való elhurcolásának fájdalmát fejezi ki, ugyanakkor a hazatérés reményét is tükrözi, amely a rasztafári hit alapja. I. Hailé Szelasszié, Júda Törzsének Győzelmes Oroszlánja, Isten Választottja, Etiópia Királyainak Királya, bár visszafogottan reagált jamaicai követőinek hódolatára, nem volt idegen számára a személyi kultusz és az uralkodói fényűzés. Nagy udvartartása és a legendás arany vécéülőkéje a pompázás és a luxus szimbólumává vált, amely jól tükrözte uralkodói stílusát.

Hailé Szelasszié, az etióp császár, állítólag éppen Titónak vetette fel az el nem kötelezett országok első, 1961-es belgrádi találkozója során, hogy Belgrád szívében egy modern, reprezentatív szállodát kellene építeni. Ekkor kapta a Hotel Jugoslavija nevet, amely a történelem viharainak szemtanúja lett. Az építkezés nem volt zökkenőmentes; a szálloda megvalósítását egy 1953-ban félbeszakadt projekt folytatásaként kezdték meg, amelynek terveit már 1947-ben elkészítették. Az eredeti elképzeléseket újragondolták, és a kapacitását ezer főre bővítették, modern kényelmi funkciókkal, például fedett úszómedencével és garázzsal, valamint a világ legnagyobb Swarovski-csillárjával gazdagítva. Végül, 1969. július 31-én, számos halasztás után ünnepélyesen megnyitották a hotel kapuit, amelyet a belgrádiak csak „Babilonként” emlegettek, annyira monumentális lett. Ez a szálloda túlélte a történelem viszontagságait, a névadóit – Hailé Szelassziét, Titót, sőt magát Jugoszláviát is. Többször is bezárták, legutóbb háromcsillagos garniszállóként nyitott újra. Most azonban a sorsa megpecsételődni látszik: Babilon tornyának bontása jelenleg is folyamatban van. Pedig egykor vendégül látta II. Erzsébetet, Nixon elnököt, Jimmy Cartert, a Holdat megjárt amerikai űrhajósokat, Maharishi jógit és még Tina Turnert is, nem is beszélve a Boney M. tagjairól, akik 1978-as belgrádi koncertjük alkalmával szálltak meg itt. Az együttes tagjai a Džuboks magazinnak adott interjújukban profin és vidáman meséltek, ami jól mutatta, hogy a showbizniszen belül is otthonosan mozognak. A YouTube-on fellelhető egy spanyol tévéműsor is 1998-ból, ahol Bobby Farell laza kedvvel cseveg spanyolul, majd a Boney M. stúdiószínpadra lép. Az ötvenéves Farell, bár kissé megkopaszodva, még mindig remekül táncol és hűen tátog Frank Farian hangjára, bizonyítva, hogy a zene örök és a pillanatok, amelyeket megélt, sosem felejtődnek el.

Ó, ó, Raszputyin, zeng a korosodó Farell hangja (vagy talán a fiatal Farian éneke), és közben olvasom, hogy 2010. december 30-án, hatvanegy éves korában, egy szentpétervári hotelszobában távozott az élők sorából szívinfarktus következtében. Érdekes, hogy éppen ugyanabban a városban és ugyanazon a napon, mint nem egészen száz évvel korábban, 1916. december 30-án, Grigorij Jefimovics Raszputyin, az orosz misztikus, látnok és a cári család köré fonódó rendkívüli manipulátor is meghalt. Bár a halála sokkal rejtélyesebb körülmények között zajlott: a legendák szerint előbb megmérgezték, aztán pisztollyal fejbe lőtték, végül, talán már halottan, a jeges Névába dobták. A bolsevik forradalom győztesei pedig egy évvel később a cári sírboltba helyezett testét is megsemmisítették. Ha valaki szereti a figyelemre méltó dátumokat, érdemes megemlíteni, hogy Raszputyin feltételezett születésnapja 1869. január 21., ami két nappal (és 155 évvel) megelőzi Frank Farian halálának napját.

Ezek a megfigyelések olyan lenyűgöző egybeeséseket hoznak felszínre, hogy szinte új vallási mozgalmak alapítására is alkalmasak lennének. Csányi Vilmos etológus, aki az állati és emberi viselkedés mélyreható kutatója, éleslátóan fogalmaz: az ember hiedelmeket alkotó lény. E gondolat tudományos megalapozottsága érdekében Csányi a hiedelmek kategóriájába sorolja a mítoszokat, vallásokat, filozófiai eszméket, valamint a tudományba és közigazgatásba vetett bizalmat is. Mindezek olyan tudatformák, amelyeket az ember alkotott meg, és amelyek segítségével az életét igyekszik hosszabb távon, különböző mértékű sikerrel megrendezni. Ezek a hiedelmek pedig más korokból, kultúrákból és hitrendszerekből szemlélve gyakran lenyűgözőek. Hogyan képesek emberek feltétel nélkül rajongani egy popsztárért, egy új vallásalapítóért, vagy éppen a legújabb világmegváltó szemfényvesztőért? Hát nem látják a nyilvánvalót? - kérdezzük, megvető magabiztossággal a hangunkban.