Éljük meg a teljességet, így elkerülhetjük, hogy kihasználjuk egymást.

Belénk kódolt párkeresési vágyunk, hogy megtaláljuk a másik felünket. De mire is kell nekünk a másik? Ha felfedezzük igazi énünket, a teljességet önmagunkban, nem lesz szükségünk arra, hogy netán ártó módon kapcsolódjunk.

Az ember társas lény. Valóban nincs szebb egy jól működő kapcsolatnál, ahol adunk és kapunk, ahol a társ kiegészít, ahol egymás kereszttüzében fejlődünk, emeljük egymást.

A légitársaságok biztonsági utasítása valójában a lelki világunkra is érvényes: "Kérjük, először a saját oxigénmaszkját helyezze fel, és csak ezután segítse a mellette ülőt." Ez azt jelenti, hogy érett és egészséges kapcsolatok kialakításához először saját belső erőforrásainkra kell támaszkodnunk. Csak akkor tudunk valódi támogatást nyújtani másoknak, ha a saját értékünket belső forrásból merítjük, nem pedig külső megerősítésekből. A belső egyensúly megtalálása kulcsfontosságú ahhoz, hogy másokkal is harmonikus viszonyt tudjunk kialakítani.

De mi is ez a belső erőforrás? Hogyan válhatunk önmagunkban és önmagunktól olyan kiforrott és értékes személyiséggé, akinek a társban nem csupán támaszra van szüksége?

Az idealizált én egy olyan fogalom, amelyben a személy elképzelt vagy vágyott önmagát tükrözi. Ez a kép nemcsak a fizikai megjelenést, hanem a karaktert, az értékeket és a képességeket is magában foglalja. Az idealizált én gyakran egyfajta iránytűként szolgál, amely segít minket a fejlődésben, ugyanakkor csapdába is ejthet, ha túlzottan eltávolodik a valóságtól. Az emberek gyakran összehasonlítják magukat ezzel az idealizált képpel, ami önértékelési problémákhoz vezethet. A cél az lehet, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az ideális önmagunk és a valóság között, így elfogadva mindazt, ami vagyunk, miközben törekszünk a fejlődésre.

A ma embere a tökéletesség bűvkörében él. Mindenhol ez vesz körül, ez a mérce, ehhez alakítjuk énideálunkat. A gond csak ott van, hogy ez már rég nem "ideális én", hanem egyre inkább "idealizált én", amit képtelenség elérni. Loholunk utána, beleszakadunk, de mint a szamár elé lógatott répa, mindig elérhetetlen marad.

Nem meglepő, hogy sokszor a megoldások után külső forrásokban kutatunk. Egy barát, egy szerep, vagy akár a birtokolt tárgyak átmenetileg képesek megteremteni az illúziót, hogy megtaláltuk a válaszokat. Amikor azonban ez az illúzió elhalványul, újabb külső támaszok után kezdünk kutatni. A tökéletesség piedesztálra emelése nyilvánvalóan zsákutca. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, érdemes egy kicsit elmélyednünk a szavak eredetében, és így egy rövid etimológiai utazásra indulnunk.

Ne a tökéletesség hajszolására összpontosítsunk!

A "tökéletesség" fogalma a magyar értelmező szótár szerint a hibátlan állapot elérésére irányuló törekvést jelenti. Ez a definíció már önmagában is a hiány fogalmára épít, hiszen a "tökéletes" kifejezés a hibák, hiányosságok távollétére utal. Ezzel párhuzamosan a "perfekcionizmus" szót gyakran használjuk hasonló értelemben, amely a latin "perfectió" szóból származik. Itt az "aper" jelentése "keresztül", míg a "facere" a "végezni" kifejezést takarja. Így a "perfekt" szó lényegében azt jelenti, hogy valamit keresztülvinni vagy elvégezni, tehát a teljesség és a teljesítés eszményét hordozza magában.

Ha a latin kifejezés görög megfelelőjét vesszük szemügyre, hasonló következtetésekre juthatunk: a "teleios" kifejezés a teljesítést, a teljességet és az érettséget jelöli. Ez nem azt jelenti, hogy valami hibátlan, hanem hogy az adott dolog teljes mértékben létezik. Olyan, mintha azt mondanánk magyarul: "úgy van jó, ahogy van". Ezen kívül a magyar nyelv kifejezésének gyökerei is érdekesek: a "tökél" egy régi fogalom, amely arra utal, hogy valami befejeződött, elérte a végső formáját. Tehát készen áll, úgy egész és teljességgel bír, ahogyan van.

Most már csupán egy lépést kell tennünk, és észrevehetjük, hogy legbensőbb lényünk, az emberi (ön)magunk máris teljes. Talán nem mondhatjuk, hogy hibátlan, de éppen ez a lényeg: a tökéletesség utáni hajszolás csupán egy állandó illúzió, miközben saját teljességünket itt találjuk, csupán egy karnyújtásnyira.

Miért esünk bele mégis a tökéletesség csapdájába? Miért nem törekszünk inkább a magunk adottságai és képességei szerinti kiteljesedésre? Miért nem elég számunkra a saját egyéniségünk keretein belüli fejlődés és önmegvalósítás?

A belső énünk egy olyan titkos szentély, ahol a legmélyebb gondolataink és érzéseink rejlenek. Ez az a hely, ahol valódi önmagunkat találjuk meg, távol a külvilág zajától és elvárásaitól. Itt formálódnak álmaink, vágyaink és félelmeink, miközben felfedezzük, kik is vagyunk valójában. A belső énünk a belső iránytűnk, amely segít eligibilálni az élet kihívásait, és emlékeztet minket arra, hogy mindig van lehetőség a fejlődésre és az önmegvalósításra. Érdemes időt szánni rá, hogy hallgassunk rá, hiszen ő az, aki a legjobban ismer minket.

Nos, ha egyszerűen akarjuk megfogalmazni, a probléma gyökerei abban rejlenek, hogy a két eltérő személyiségrészünk – amelyek ellentétes elveken nyugszanak – különböző módon működnek. Az öntudatra ébredő énünk egy aspektusa a társas kapcsolatok és a külvilággal való szoros együttműködés hatására formálódik és fejlődik.

A kulcsszó itt valóban a "formálódik", hiszen személyiségünknek ez a része, amelyet nevezzünk egónak, valójában "felépített" struktúra, "interface" a külvilág és a belső énünk között. Megvan a nagyon is fontos szerepe, szükségünk van rá az alkalmazkodáshoz, de nem ez az igazi énünk. Amennyiben más kultúrkörben, más gazdasági-szociális háttérben nevelkedünk, ez a részünk teljesen másképp formálódik.

A lényünk mélyén ott rejtőzik egy belső én, egy mag, amely már születésünkkor is teljes. Ezt a személyiségünk e különleges aspektusát a pszichológia, különösen Carl Gustav Jung svájci pszichiáter munkássága alapján, Selfnek nevezi. A nyugati spirituális gondolkodásban ezt az önvalóként emlegetjük, míg a keleti filozófiai tradíciók Atmannak hívják.

A közös vonás ezekben a fogalmakban az, hogy a személyiségünk egy olyan aspektusát emelik ki, amely önállóan is értékes és teljes. Ez a rész képes a szeretetre, a jóságra, a fejlődésre és a kiteljesedésre. A spirituális megközelítésben ezt az aspektust az isteni énünknek nevezzük.

Az ego olyan, mint egy hűséges szolgáló, aki segít az utunkon, de ha túlságosan eluralkodik rajtunk, könnyen zsarnokká válik.

A személyiség fejlődése során elengedhetetlen, hogy tudatos kapcsolatot alakítsunk ki a két énünk között. Az ego szerepe abban rejlik, hogy segít eligibilizálni a külvilág kihívásaival szemben: védi önérdekünket, alkalmazkodik a környezethez. Ezzel szemben a belső erő és iránytű, amely a Self-ből származik, mélyebb belső bölcsességet és önismeretet kínál számunkra.

A Self, vagyis a belső én az igazi alap, amelyre az önbizalmunk épül, amely a belső tüzet lobbantja lángra, a flow érzését szolgáltatja. Az ősbizalom alapja, az értelmes és értékes életben való hit bázisa ez. Amennyiben sikerül a belső énből élni, nincs már szükségünk folyamatos külső visszaigazolásra, és nem azért keresünk társat, hogy magunkat értékesebbnek érezzük, illetve nem azonosulunk az ideiglenesen betöltött szerepkörökkel, mert azok nélkül kevésnek éreznénk magunkat. Teljesek vagyunk ezek nélkül is.

A buddhista mondást, miszerint "Az elme jó szolga, de rossz úr" így módosíthatjuk:"Az ego olyan, mint egy hűséges szolgáló, aki segít az utunkon, de ha túlságosan eluralkodik rajtunk, könnyen zsarnokká válik.". Minden pszichoterápia célja, hogy az ember felfedezze a saját központját, belső énjét, az igazi értéket adó forrását.