Íme a különleges befektetés, amely világszerte feszültségeket szült, és háborús konfliktusokhoz vezetett.

Bár a pusztító délszláv háborúk háttérben maradtak, 1997-ben Albánia sem volt mentes a fegyveres konfliktusok árnyékától. A hat hónapon át tartó polgárháború során több mint 2000 ember vesztette életét. A válság gyökerei nem etnikai vagy területi kérdésekben rejlettek; az albán lakosság fegyverhez nyúlt, amikor egy hatalmas piramisjáték-hálózat összeomlott, és számos ember egy szempillantás alatt elvesztette összes megtakarítását. Ez a történet egy Ponzi-sémáról szól, amely nemcsak pénzügyi katasztrófát, hanem egy egész országot sodort háborúba.

A Vasfüggöny leomlása után a volt szocialista országok területén egyfajta "gazdasági vadnyugat" bontakozott ki, hiszen a piaci kapitalizmussal ismerkedő lakosság pénzügyi tudatossága viszonylag alacsony volt, az állami szabályozói rendszerek kialakítása pedig gyerekcipőben járt. Az ilyen környezet remek táptalaja volt számos más etikátlan, kizsákmányoló üzleti és gazdasági vállalkozás mellett a Ponzi-rendszereknek, vagy piramisjátékoknak is.

Bár az 1990-es és 2000-es évek során Magyarországon is sokakat sújtottak a piramisjátékok, a legtragikusabb következmények Albániában bontakoztak ki. Ott, miután több Ponzi-rendszer is összeomlott, az államhatalom megingott, és polgárháborús állapotok alakultak ki, ami komoly feszültségeket generált a társadalomban.

Albánia az 1990-es évek elején Európa egyik legszegényebb és legelmaradottabb országa volt, az egy főre jutó GDP alig 600 dollár volt, az átlagos havi jövedelem valahol mai értéken 30 ezer forintnak megfelelő albán lek körül mozgott.

Ebben a különleges környezetben sokakat magával ragadott a gyors meggazdagodás vonzó ígérete: sorra tűntek fel a különféle "befektetési cégek," amelyek akár havi 10%-os hozamot is ígértek az ügyfeleiknek.

Amellett, hogy a "fantasztikus befektetések" híre szájról szája is gyorsan terjedt, a nyilvános marketingkampányok mellett a politikusokat is bevették a Ponzi-sémákat működtető "üzletemberek" a befektetések reklámozásába. Emellett szintén problémás volt, hogy a központi bank (érdekes módon az IMF tanácsára) nem vette ellenőrzése alá a kereskedelmi bankok tevékenységét.

1996-ra az ország gazdaságát szinte teljesen behálózták a piramisjátékok. A lakosság körülbelül kétharmada részesült ezekből a befektetésekből, miközben a külföldön élő albánok hazautalták jövedelmüket, hogy belépjenek a Ponzik világába.

Néhány szakértő szerint a Piramisjátékokba több mint 1 milliárd dollárnyi tőke áramlott, ami körülbelül az akkori albán GDP egyharmadát tette ki.

Sokan a házukat és vállalkozásukat is eladták, hogy pénzt tudjanak rakni a Ponzikba.

Számos vállalat létezett, amelyek a jelentős likviditásukat valódi gazdasági tevékenységekre is felhasználták. Például a Vefa cégóriás a turizmus szektorában is aktívan részt vett. Ugyanakkor, ha alaposan megvizsgáljuk a helyzetet, azt látjuk, hogy a havonta 10%-ot meghaladó hozamokat valójában csak új ügyfélbefizetésekből tudták fedezni. Ezek a vállalatok gyakran egymás "befektetéseibe" is invesztáltak, és nem elhanyagolható, hogy az albán maffia is jelentős szereplője volt ennek a rendszernek. Sok piramisjáték pénzét valójában illegális fegyverkereskedelem finanszírozására használták.

Az összeomlás fordulópontja 1996 őszére tehető, amikor a helyzet drámai módon megváltozott. Két fő tényező játszott közre ebben a folyamatban: egyrészt a régióban végbement fegyvercsempészet jelentős csökkenése, amely a Jugoszláviára (Szerbiára és Montenegróra) kivetett ENSZ-szankciók feloldásának következménye volt. Másrészt Albániában választások zajlottak, ami politikai instabilitást eredményezett. Ekkor a Ponzi-rendszerek egymással versengve emelték a kiígért hozamokat, hogy új ügyfeleket vonzanak. A Populli például olyan mértékben növelte a havi hozamot, hogy már 30%-ot ígért, ami szinte hihetetlennek tűnt.

A piramisjátékok általában akkor omlanak össze, ha a sémák üzemeltetői képtelenné válnak a hozamok és a pénzkivonások kifizetésére, főként hatósági beavatkozás hiányában. 1996 novemberében a Sudja nevű vállalat volt az első, amelyik csődbe ment, és ez alapjaiban rengette meg az "új típusú befektetésekbe" vetett bizalmat. Az esemény következtében más cégeknél is drámaian csökkentek a befizetések, ami a hozamok kifizetésének elmaradásához vezetett. Az ügyfelek egy idő után már a saját pénzüket sem tudták visszaszerezni. Amint a hírek eljutottak a lakossághoz, a befektetők tömegesen keresték fel a "pénzügyi vállalatokat," de zárt ajtókkal és üres irodákkal találkoztak.

Bár hatalmas összegek égtek el és a lakosság kétharmada legalább részben elvesztette megtakarításait,

A polgárháborús helyzet kialakulásának valószínű okai között szerepel, hogy a kormányzó albán Demokrata Párt politikai vezetői aktívan részt vettek a piramisjátékok támogatásában és szponzorálásában. Ezen felül arra ösztönözték a lakosságot, hogy bízzanak a "pénzügyi vállalatokban" és fektessék be megtakarításaikat, ami súlyos következményekkel járt.

Tehát, amikor 1997 januárjában megkezdődtek az első tüntetések, ezek az események szinte azonnal politikai töltetű, kormányellenes megmozdulásokká formálódtak.

Bár a kormány megpróbálta katonák és rendőrök bevetésével megfékezni a gyorsan erőszakossá váló demonstrációkat, a hatósági szervek tagjai között is akadtak, akik pénzügyi veszteségeket szenvedtek el a bedőlt piramisjátékok miatt. Így ahelyett, hogy a tüntetők ellen léptek volna fel, sokan inkább csatlakoztak a mozgalomhoz.

Miután eldördültek az első lövések, komplett katonai bázisok adták át önként a fegyverraktáraikat a kormány lemondását követelő tüntetőknek, lázadóknak.

A legtöbb halálos áldozatot végül egyébként nem is a kormányerők és a lázadók közti összecsapások okozták, hanem az, hogy a rendfenntartó erők működése egyik napról a másikra szinte teljesen megszűnt, ezért bűnbandák vették át az uralmat több nagyváros fölött is. Amellett, hogy ezek a bűnbandák zsarolták, zaklatták és terrorizálták a lakosságot, egymással is gyakran összecsaptak.

Mielőtt Albánia teljesen összeomlott volna, az ENSZ márciusban békefenntartókat küldött az országba. A kormány lemondása után nyáron új választásokat írtak ki. Az ellenzéki Albán Szocialista Párt fölényes győzelmet aratott, ami hozzájárult az ország stabilitásának helyreállításához. Augusztusra a békefenntartók is elhagyták Albániát. Ezt követően az ország egy fokozatos, de biztos gazdasági növekedésbe kezdett, miközben a nyugati integráció és a demokratizálódás irányába is lépéseket tett. Ma Albánia egyre népszerűbb úti céllá válik a magyar turisták körében.