A dokumentumfilm-fesztivál különleges esemény, ahol a filmek nem csupán szórakoztatnak, hanem mélyebb társadalmi kérdéseket is felvetnek. Az idei fesztivál azonban váratlanul morális pánikot generált, ahogy a nézők és a kritikusok egyaránt heves vitákba b
A Budapesti Dokumentumfilm-fesztivál, amely vasárnapig várja a nézőket, nem csupán a politikai élet neves képviselőit vonultatja fel „film-nagyköveteként”, hanem egyedülálló platformot kínál a világ legkiemelkedőbb dokumentumfilmjei számára, tematikai korlátok nélkül. Ez a rendezvény Magyarországon egyedülálló nemzetközi versenyt indít, amely a közéleti események mellett a művészet és a film iránti elkötelezettséget is hangsúlyozza. A zsűri soraiban olyan elismert filmes szakemberek találhatóak, mint Borbély Alexandra, a felvidéki gyökerekkel rendelkező tehetséges színművésznő, valamint számos nemzetközi dokumentarista. Kritikai szemléletünkkel a rendezvény helyszínéről számolunk be.
A fesztivál arca nem más, mint Cserhalmi György, a magyar színjátszás ikonikus alakja, aki felejthetetlen szerepeivel a hetvenes-nyolcvanas években örökre beírta nevét a filmtörténet nagykönyvébe. Látni őt a kísérőfilmben, ahogy botra támaszkodik, megrendítő pillanatokat idéz fel. A budai pláza előterében már az is szembeötlő, hogy mennyien érkeztek a fesztiválra; a látogatók többsége olyan emberekből áll, akik nyitottak a világra, és saját véleményt szeretnének kialakítani. Az igazi élményt azonban a filmek nyújtják, ezért két különleges alkotást is megtekintünk: az egyik Mongóliát és annak magyar vonatkozásait tárja fel, míg a másik egy exkluzív "botrányfilm" az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban, amely csak itt látható.
Ha egy történelmi videót nézünk egy videómegosztó portálon, főként ha az a történelmi Magyarországot érinti, mindig találkozunk olyan, leggyakrabban román és szlovák kommentekkel, amelyek azt hirdetik, hogy magyarok valójában mongolok, akik a honfoglaláskor apró lovaikon érkezve feldúlták a szerintük létezett dicsőséges dákoromán és nagymorva birodalom csendjét, és különben is, minden magyar helye Mongóliában van. A környező népek történelemoktatása nagyjából itt tart 2025-ben, az Európai Unióban, és már csak ezért is érdemes minden magyarnak megismernie ázsiai gyökereinket, elválasztva a hungarofób üldözési mániákat a tényektől vagy valószínűségektől.
Füredi filmje lenyűgöző képet fest a múltunkról, bemutatva a működő és már elhagyott egykori magyar gyárakat, amelyeket honfitársaink a szocializmus csúcsidőszakában hoztak létre a távoli földrészen. Ezek a gyárak, mint például egy állatvakcina-üzem és élelmiszeripari létesítmények, a magyar innovációk szikráját hordozták magukban. A történet során felfedezhetjük a nagy, összetartó közösségeket, akik mély barátságot ápoltak a helyi lakosokkal – ezt a filmet átható érzelmekkel és hiteles ábrázolással mutatja be. A rendező személyes érintettsége is hangsúlyos, amely egy kisborjú sorsán keresztül válik igazán megrázóvá. Érdekes, hogy az eredeti koncepció egy másik film volt, ami a végső végeredményen is nyomot hagy. Azonban a legfontosabb üzenet, ami a vásznon életre kel, az a mongolok magyarok iránti önzetlen szeretete, valamint az európai kultúrával ellentétben sok szempontból tisztább és természetesebb életforma.
Ezeknél a tűnődéseknél sokkal hevesebb indulatokat váltott ki a Frontkatonák között című dokumentumfilm, amely orosz katonák életéről szó. Kevesen tudják, hogy 2022. február 24-én nemcsak az orosz agresszióval kitört orosz-ukrán háború kezdődött el, de egy Európában 1945 óta nem látott, ezért mindenkit felkészületlenül érő, totális információs háború is, amelyben a nap minden percében nyugati és az orosz értelmezés vív harcot egymással az emberek tudatáért. Ennek és a szankciós politikának a tágabb keretében tiltották ki az orosz sportolókat a nemzetközi versenyekről, blokkolták teljeskörűen az orosz csatornák elérését az Európai Unió területén, és egyesek a woke szellem jegyében a kultúrából is kiradíroznák az orosz műveltséget is nyugatról. Éppen ezért eddig a háború hétköznapjairól hivatalosan jobbára csak a nyugati értelmezés juthatott el hozzánk, az Európai Unióba.
a film megtekintése elengedhetetlen, mivel képes rávilágítani a konfliktus emberi aspektusaira, amelyeket a hivatalos narratívák gyakran figyelmen kívül hagynak. Bendarzsevszkij hangsúlyozza, hogy a mű nem csupán a harcok valóságát tükrözi, hanem a szereplők életét, érzéseit és motivációit is bemutatja. Bár a film nem mentes a torzításoktól, mégis lehetőséget ad arra, hogy a nézők más perspektívákból is megértsék a helyzetet, és talán elgondolkodjanak a háború következményeiről. Az elemző úgy véli, hogy a párbeszéd és a nyitott gondolkodás kulcsfontosságú ahhoz, hogy a jövőben elkerüljük a hasonló konfliktusokat.
Teljesen érthető, hogy az Ukrán Intézet és más ukrán közösségek hevesen ellenzik a film bemutatóját, hiszen ők a konfliktus egyik közvetlen érintettjei. Számos filmfesztiválon már sikerült eltávolítaniuk a művet a programból. Számukra minden olyan értelmezés és tartalom, amely eltér az ő perspektívájuktól, elfogadhatatlan, különösen egy olyan háborús helyzetben, ahol nap mint nap veszítik el szeretteiket, és az országuk romokban hever. Ilyen körülmények között hogyan lehetne elvárni a mérlegelést és az objektivitást? Talán csak azoktól, akik nem szenvednek közvetlenül a konfliktus következményeitől.
A vetítések végén panelbeszélgetéseket is rendeztek, ahol a moderátor, aki már járt Ukrajnában, kissé elfogultan, viszont egy "propaganda-szakértő" zavaros és ideologikus eszmefuttatásai mellett Sós Ágnes, a fesztivál szervezője és dokumentumfilm-készítő is aktívan részt vett a diskurzusban. Sós egy-egy pillanatra kicsúszott a megszokott szerepéből, amikor a bejáratnál álldogálva vitába szállt a panelben ülő rendezővel, kifejtve, hogy szerinte kinek mihez van joga a bemutatásra. Kiemelte a "biztonságos tér" fogalmát, amely a nyugati woke kultúrában a "safe space" néven vált ismertté, s amelynek következményeként a gondolat- és szólásszabadság jelentős mértékben csorbult, valamint a politikai korrektségből logikusan következő cancel culture, azaz eltörlési kultúra is teret nyert. Az amerikai közönség azonban kezdett ezzel a jelenséggel betelni, és ahogy a politikai korrektség hatásai elértek a magyar egyetemi és filmes szférába, talán itt is elérkezik egyfajta változás. Addig is érdemes minden irányból készült dokumentumfilmeket megtekinteni, köztük ukrán alkotásokat is, hiszen a fesztivál három év alatt összesen tizenegy ukrán filmet mutatott be, és idén öt újabb ukrán film kerül a vászonra.
Egy biztos: ettől a filmtől senkinek nem lesz szimpatikusabb a mai Oroszország. A vetítés végén egyébként a szervezők megszavaztatták a közönséget, hogy ki szerint volt propaganda a film. Öt ember emelte fel a kezét a zsúfolt teremben. Az internetes hisztéria és morális pánik általában nem a valóság terepe. Anton Bendarzsevszkij közösségi médiában írott szavaival nehéz lenne nem egyetérteni:
