Nagyböjti üzenet: Ne zárjuk el a szeretet emlékét, inkább nyissuk meg szívünket az Élő előtt! - Vatican News

"Tágítsuk ki a reményünket" – ezzel a címmel tartotta meg Roberto Pasolini kapucinus atya utolsó nagyböjti elmélkedését a Római Kúria tagjai számára, a Virágvasárnap előtti pénteken. Beszédének első részében Mária Magdolna húsvéti hajnalban végzett keresését vizsgálja, aki Jézust a holttestén keresztül próbálja megőrizni, úgy, ahogy korábban ismerte. Ezzel azonban elzárja magát a Feltámadás újdonságának lehetőségétől.

A Pápai Ház szónoka a nagyböjti sorozatában Jézus keresztségének, nyilvános életének és most a feltámadásának tükrében igyekszik feltárni az evangéliumi új ember lényeges vonásait. E vonások közül kiemelkedik az a képesség, amely arra ösztönöz bennünket, hogy mindent ajándékként öleljünk magunkhoz. A szabadság és alázat mellett azonban létezik egy gyakran rejtett érték, amely megtanít minket az elengedés művészetére, arra, hogy méltósággal búcsúzzunk el, amikor már minden lehetséges és szükséges lezárult. Ahogy azt a feltámadt Úr Jézus tette Mária Magdolnával, majd az apostolaival a mennybemenetelkor. Fedezzük fel együtt az elbúcsúzás gesztusának gazdag örökségét! – buzdított a kapucinus szónok beszédének nyitányában.

Jézus jeleket ad övéinek, hogy ne maradjanak az elhagyatottság nehéz érzésében

Földi pályafutásának végén, mielőtt visszatért volna az Atyjához, Jézus többször is találkozott tanítványaival. "Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról" (ApCsel 1,2). E különleges megjelenések során "jeleket" adott tanítványainak, hogy enyhítse az elhagyatottság fájdalmát. Az első ilyen jel Mária Magdolnának szólt, a Feltámadás kertjében. János evangélista részletesen beszámol erről a találkozásról könyve huszadik fejezetében (Jn 20,11-15). Mária a sír előtt állt, könnyek között. Miközben sírdogált, benézett a sírba, és látta, hogy ott, ahol Jézus teste feküdt, két angyal ült, fehér ruhába öltözve – az egyik a feje, a másik a lába felé. Az angyalok megkérdezték tőle: "Asszony, miért sírsz?" "Mert elvitték Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették." E szavakkal hátrafordult, és ott állt előtte Jézus, de nem ismerte fel őt. Jézus megkérdezte: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Mária, azt gondolva, hogy a kertész beszél hozzá, így válaszolt: "Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal." Ekkor Jézus nevén szólította: "Mária!" Mária megfordult, és csak ennyit mondott: "Rabboni," ami "Mester"-t jelent. Jézus ezt mondta neki: "Ne érints meg! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez, és hirdesd nekik: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez." Mária Magdolna elindult, és elmondta a tanítványoknak: "Láttam az Urat, és ezt mondta nekem."

Mária Magdolna Krisztus szabadító szavai és szeretetének gesztusai által egy mély és teljessé váló belső gyógyulásra lelt, amikor "hét ördög távozott belőle" (Lk 8,2). E változás következtében más asszonyok társaságában Jézust követte, és szolgálatával támogatta őt és tanítványait. Az üres sírnál azonban kétségbeesve tapasztalja, hogy szeretett Ura teste eltűnt, ami miatt vigasztalanul sír. Magdolna keresése a haláltól való félelem által vezéreltetik. Mindennél jobban vágyik arra, hogy megtalálja a holttestet, hogy ápolhassa emlékét mindannak, amit Jézussal együtt élt át. Számára nem csupán az a lényeg, hogy Jézus él-e vagy sem, hanem az, hogy visszakaphassa a testét, hogy azt a szeretet emlékével bebalzsamozhassa.

A sírásban és kétségbeesés állapotában még a szeretet halott teste is elég, hogy bánatunkban bezárkózva maradjunk. Sokszor megtörténik ez velünk a gyászunkban. Emléket őrzünk, emléktárgyakat gyűjtünk össze, csakhogy el ne veszítsük - legalább a szívünkben - annak a szeretett személynek a jelenlétét, aki már nincs velünk. Persze, határok közt ez jogos és szükséges, mert kifejezi mindazt, amit a másik ember élete jelent számunkra. De fennáll a veszélye annak, hogy ez a bebalzsamozás megbetegíti a szívünket, mert megakadályozza a fájdalmas, de mégis szükséges az újranyitáshoz, amelyre minden elválás után meghívást kapunk - hangsúlyozta a szónok.

Amikor Jézus feltűnik a kertben Mária Magdolnának, egy különleges pillanat bontakozik ki közöttük. Jézus egyetlen szava elegendő ahhoz, hogy Magdolna belső sötétségéből a fény felé lépjen. János evangélista figyelmesen megjegyzi, hogy Mária, amikor az angyalok kérdésére válaszol, hátrafordul – ez a mozdulat a megtérés szimbolikus pillanata. Csupán két szót hallunk: "Mirjam-Mária, Rabboni-Mesterem" (Jn 20,16). Magdolna felismerése nem a látott arc vagy hallott hang következménye, hanem a lelkében kibontakozó érzés, hogy az Úr újra megnyitja előtte az élet reményét. Ez a végső megtérés, amelyre a Feltámadás vezet bennünket. Ez a szív lázadásának pillanata is, amely nem hajlandó beletörődni a szomorúságba. Ez volt és mindig is ez lesz az egyetlen út, amelyen Isten megtestesült Igéjével találkozhatunk, akár a Feltámadás Húsvétja előtt, akár után: Ő az, aki nevünkön szólít, arcát mutatva. Az evangélium nem részletezi Magdolna reakcióját, csupán Jézus szavát ismerjük: "Engedj!" "Ne tarts vissza, mert még nem mentem fel az Atyához" – mondja, majd elindítja őt, hogy hírét vigye testvéreinek (Jn 20,17-18).

A híres "Noli me tangere!" – "Ne érints engem!" – kifejezés valójában nem pontos fordítás, hanem egy utolsó kísértés, amelyből a Feltámadásnak fel kell szabadítania bennünket. Magdolna hajnalban Jézus holttestét szerette volna birtokba venni, most pedig az élő Urat kívánja magához láncolni. A kapucinus szónok az Énekek éneke egy versét idézte (Én 3,1-4), mivel Magdolna vágya hasonlatos a menyasszonyéhez, aki mindent megtesz, hogy elérje szeretettjét, és "el akarja vezetni őt anyja házába". Magdolnának elegendő lenne a régi, szép emlék, de ő nem hajlandó elfogadni az új élet csodálatos lehetőségét, amit a Feltámadás hoz. Az Úr viszont előre halad, az Atya háza felé tartva. Ez a visszatartás az utolsó nagy kísértés, amelyet Krisztus húsvétjával szemben mindannyian átélhetünk: az a vágy, hogy megakadályozzuk, hogy Lelkének ereje átalakítson minket új teremtményekké. Jézus azonban határozottan kijelenti: a feltámadás után nem lehet visszatérni a gyermekkor logikájához, és az anyai házba való visszavonulás lehetősége megszűnik.

Jézus Mária Magdolna dicsérő szavait visszautasítja, de a nő iránti ragaszkodását nem tagadja meg. Elfogadja az érzelmeit, ám irányukat finomítja. Miután a Megtestesülés jelenvalósága a Feltámadásban beteljesedett, a legnagyobb kísértés abban rejlik, hogy Istent egy meghatározott időhöz vagy helyhez kötjük, ahelyett, hogy átölelnénk a szent és profán közötti határok végleges eltűnését, amit Krisztus vére tisztázott. Mária nem tarthatja vissza a Feltámadottat; el kell mennie testvéreihez. Csak így kerülheti el, hogy a Húsvét egyfajta vallási bálványimádássá fajuljon, amely a húsvéti szeretet eredeti erejét csupán szokás vagy rituálé kereteibe szorítaná. Az Ige megtestesülése előtt Isten lényegét csupán szimbólumokban tudtuk felfogni. A feltámadás után azonban arra kaptunk hívást, hogy mindenütt, különösen emberi mivoltunk mélységeiben keressük Őt: abban a teremtésben, amelyet félelemtől és fenntartástól mentesen vállalt magára. A feltámadt Krisztus nem csupán egy test a sok közül, hanem egy titokzatos, mégis valóságos testnek, az új emberiségnek a feje: "Aki leszállt, az emelkedett minden ég fölé, hogy betöltse a mindenséget" (Ef 4,10) - figyelmeztetett a szónok.

Azzal, hogy Isten Fia hasonlóvá tette magát hozzánk, semmit sem vett el tőlünk, hanem visszaadta nekünk azt a helyet, amelyet mi nem tudtunk elfoglalni. Ezért az ő arcát nem az általunk róla alkotott képben kell keresni, hanem az emberiség tágas területén: a miénkben és másokéban. Az Úr feltámadásába vetett hit igazi próbája éppen ezért testvéreink arca, különösen azoké, akiknek a mi korlátainkhoz való közelsége megnehezíti, ha nem teszi lehetetlenné számunkra, hogy felismerjük Isten valóságos jelenlétét. Krisztus belemerül Isten egébe, hogy a történelemben előhozza testének titokzatos és csodálatos jelét: vagyis minket, azokban a kapcsolatokban, amelyeket mi tudunk szőni és őrizni. A Mária Magdolnának a kertben ajándékozott hitbéli felismerés kiterjed Jézus mennybemenetelének pillanatában minden tanítványára. Ahhoz, hogy a világból való végleges távozását véghezvigye, Krisztus negyven napot akart várni, ami a próbatétel idejének szimbolikus idejét jelenti. Le kellett tehát győzni a visszatartás és a magunknak-megtartás kísértését, hogy elérjen és átalakítson minket Krisztus Feltámadásának ereje. A feltámadott Úr ebben azzal segíti az övéit, hogy küldetést ad nekik: Magdolnának, hogy vigye meg a hírt az apostoloknak, a tanítványoknak pedig, hogy tegyenek tanúságot róla Jeruzsálemben és egészen a föld végső határáig - zárta Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka a Római Kúria tagjainak tartott utolsó nagyböjti prédikációját.