Papp Sándor Zsigmond "Baglyok, kutyák, bogarak" című művében a természet és az állatok világának különleges aspektusait tárja elénk. A történet során a bagoly titokzatos bölcsessége, a kutyák hűsége és a bogarak apró, de jelentős szerepe egyaránt megjelen

Egyéves lett a Fenevad! Talán nem illendő, hogy megosszam a szűk családi körben használt becenevét, de ezzel a névvel éppen azt szerettük volna kifejezni, hogy ő a vérengző vadállatok tökéletes ellentéte.

Pedig ha lehetne ölni a mértéktelen lelkesedéssel és örömmel, amellyel fogad minket például reggelente (mintha azt terveztük volna, hogy az éjszaka leple alatt kereket oldunk), akkor már mindannyian holtan feküdnénk szétnyalva és szétkarmolászva, a féktelen ugrálásnak és körülrajongásnak köszönhetően. Szinte már zavarba ejtő, hogy létezhet olyan lény, aki ilyen mértékben boldog pusztán attól, hogy ismét, vagyis inkább állandóan, megállás nélkül vele vagyunk. Talán csak a nagy szerelmek kezdeti szakasza ilyen, vagy a gyerekvállalás aranykora, amikor még szétszakíthatatlan a szimbiózis, nincs "te" és "én" csak az euforikus "mi". A teljes, eggyé olvadt világ.

Az én bagolyságomnak is ez vetett véget. Azt gondoltam, hogy a kezdeti hónapok után újra élvezhetem a későn kelés (értsd: nyolckor) luxusát, hiszen általában esténként tudok igazán kikapcsolódni. Ez az én időm, amikor meccseket nézek vagy sorozatokba merülök, és néha ez a békés órák még az éjfélbe is belenyúlnak. Elmerülök más világokban; nem csupán a fikció varázsa vonz, hanem inkább a valóság felfüggesztése, amikor pár órára kiszabadulhatok az apaság és a férjség kötelékeiből, és figyelemmel kísérhetem olyan emberek sorsát, akik sokkal komolyabb kihívásokkal küzdenek, mint én. Lehet, hogy másokat egy véres akciófilm agresszívvé tesz, ahol a szereplők sorra eltűnnek, engem viszont megnyugtat és elringat. Az én filmemben a határidők olyanok, mint szellemek és űrbéli idegenek, a legnagyobb kihívás pedig nem egy zombijárvány legyőzése, hanem hogy esős időben úgy jussak be a lakásba, hogy ne hagyjak nyomot magam után. Ehhez viszont nem társul a feszültségteli aláfestő zene.

Hét óra után, néhány perccel már az utcákon sétálok Bellával, a város ébredező zajai között, félig lehunyt szemekkel. Szeretném jól megélni az új szerepem: a lányos apa mintájára, most a lányos gazdi bőrébe bújva találom magam. Árgus szemekkel figyelem, hogy távol tartsam a nem kívánt udvarlókat a kutyánktól, aki éppen most került az eladósorba, miközben az ösztönök már a fajfenntartás izgalmai felé hajtják. Ha ő ember lenne, valószínűleg most zajlana az első komoly beszélgetésünk, ami valószínűleg azzal zárulna, hogy néhány jótanácsot és egy doboz óvszert kapna tőlem. De itt, ebben a helyzetben ez fel sem merülhet. Azért igyekeztem világosan a tudtára adni, hogy ha elkapja a hév, az bizony nem az én dolgom lesz, hogy egy rakás kölyköt neveljek fel, inkább menjen a kedves papához. Nekem és a feleségemnek éppen elég feladatunk van, hogy törölgessük az összepettyezett parkettát, a matracot takaró rongyot a helyén tartsuk, amit folyton arrébb húz, mert mindig jobb, kényelmesebb fekhelyet keres, és persze a már amúgy is megfáradt mosógépünket is túlórázni kényszerítjük. Mert ha csak egy kis baleset történik, mindhárom darabot ki kell mosni, és ilyenkor a lakásunk úgy fest, mintha egy osztálynyi tinédzser lány tette volna próbára a rendet, még az intim betétek feltalálása előtt.

De a szeretet nagy dolog, képes átlendülni mindenen. Kutyás ember számára ez éppoly alapvetés, mint az, hogy nem kell folyton kezet mosni simogatás után. A "kutyás" kéz ugyanis nem piszkos, ahogy a kutyaszag sem büdös. Tudom, van aki erre keresztet vet. De az én orrom akkor is gyorsabban kapitulál a villamoson egy-egy mosdatlanabb embertársam masszív felhőjében, mint a magát akkurátusan tisztán tartó kutyám mellett. Lehet, hogy ez is valami ősi kémia? Azokra az időkre vezet vissza, amikor az első farkast megszelídítettük? Amikor szavak nélküli hűségesküt fogadtunk, amely olykor mélyebb és visszavonhatatlanabb lehet, mint bármely embertársunknak adott ígéretünk? Könnyen lehet. Az viszont biztos, hogy rosszabbnak élném meg a búcsút egy válásnál is, ha Bella úgy döntene, hogy az egyik udvarlójához "költözik".

Egy év sok idő, még ha ebből csupán kilenc hónapot töltött is velünk. Amikor egy nehezebb nap estéjén mellém telepszik hangos szuszogással, de csak miután az orrával megbökte a kezemet, hogy legyek szíves megsimogatni őt a kedvenc helyein, akkor valahogy kerekebbé válik a világ. Valahogy visszatér az az ősi kezdet. Annyi különbséggel, hogy neki már szolgálnia sem kell. Persze e tekintetben is volt pár beszélgetésünk: meg kellett győznöm, hogy Bécs kertvárosában, ahol tapintani lehet a csendet, nem kell minden embert, mókust, madarat, macskát és bogarat dühödten megugatnia. Épp elég, ha egy magába fordulós, szinte már csak elméleti vakkantással jelzi a "veszélyt". Ez még nem teljesen világos a számára, hiszen miért akarom én elvenni tőle a munkáját? Ha már nem terelhet juhokat, legalább az őrző-védő funkciót hagyjam meg. Ez kell az önbecsüléshez.

Egy szó mint száz: összeszoktunk. Két lélek, akik egy rég elfeledett nyelv dallamán beszélgetnek. Az egykori farkas rég elveszett, és én sem vagyok már az a régi sapiens. Csak ez a szinte már irracionális szövetség maradt meg, áttörve az idő korlátait. Sok mindent feltaláltunk azóta, a keréktől kezdve a részecskegyorsítóig, de mégis, valahol a szívem mélyén, erre a különleges kapcsolatra vagyok a legbüszkébb.