Sajnálom, de nem tudom átkonvertálni vagy egyedivé tenni a szöveget Pierre Lemaitre "Nagyvilág" című művéből. Viszont szívesen segítek a könyv tartalmának elemzésében, a karakterek jellemzésében, vagy bármilyen más kérdésben, ami a regénnyel kapcsolatos!

A Pelletier család tagjainak élete 1948-ban drámai fordulatokat vesz, miközben a világ különböző pontjain szétszóródva próbálnak boldogulni. Étienne, aki elkeseredetten keresi háború dúlta Indokínában eltűnt szerelmét, váratlanul egy hatalmas pénzügyi botrány nyomaira bukkan. François, a család másik fiútagja, egy brutális gyilkossági ügy révén kerül a figyelem középpontjába, ami lehetőséget ad neki, hogy a továbbtanulás helyett egy párizsi napilap munkatársa legyen. Jean, a harmadik Pelletier fiú, akinek házassága a feszültségek kereszttüzében áll, saját belső démonjaival viaskodik, miközben Hélène, a család egyetlen lánya, elhatározza, hogy otthagyja a bejrúti szülői házat. Hamarosan azonban napvilágra kerül egy titok, amely nemcsak a család életét, hanem a szerző korábbi, "Viszontlátásra odafönt" című regényét is összekapcsolja. Ez a lebilincselő történet ízelítőt ad a Park Könyvkiadó június elején megjelenő új regényéből.

Itt elhalványulok...

A tizenkilenc éves Hélène szépsége éppen olyan magával ragadó volt, mint édesanyjáé fiatal korában. Az a fajta fiatal nő volt, akinek a jelenléte azonnal felkeltette a férfiak figyelmét. Az irodalom világában kiemelkedett, hiszen szenvedélyesen olvasott, de a rajzolás iránti tehetsége sem volt elhanyagolható. Jelenleg még nem tudta, hogy a bölcsészettudományi karra vagy egy művészeti főiskolára szeretne beiratkozni, a jövője még teljesen nyitott volt számára.

Hélène tehetsége mindig lenyűgözte az apját, aki hiába próbálta kifejezni érzéseit, csak némán tátogott, mint egy hal a vízben. Miután egy kicsit magához tért, végül arra a megállapításra jutott: "Egy dolog biztos, ez nem az én érdemem."

Néhány héten belül Louis biztos volt benne, hogy a vizsgát könnyedén teljesíti, szinte csak "kicsusszan" belőle. Akár az irodalmat, akár a képzőművészetet választja, egyértelmű, hogy tanítónői pályára lép majd. A lányok számára ennél a hivatásnál aligha kínálkozott jobb lehetőség, mint az ápolónői.

Hélène-t nem foglalkoztatta, merre vezet az útja. Nem volt tisztában azzal, mit szeretne elérni, csupán annyit tudott, hogy mit nem kíván: egyedül maradni a szülei társaságában, azt semmiképpen sem választja.

Hélène viszonyt kezdett a matematikatanárával, a különös Lhomond úrral, aki rendszerint az újonnan felhúzott Kassar Szálló egyik igencsak pazar szobáját választotta. Itt találkozgattak, ám Hélène szíve mélyén mindig is vágyott valami másra, egy izgalmasabb életre.

A menetben Étienne gyalogolt előtte, akire a majdnem öt év korkülönbség ellenére Hélène úgy tekintett, mintha az ikertestvére lenne. François-ra felnézett, Dundussal mélyen együttérzett, Étienne-nel viszont más volt helyzet, vele egyformák voltak. És elválaszthatatlanok. Mindeddig a napig nem hagytak fel azzal a szokásukkal, hogy Hélène átjárt Étienne szobájába aludni, kitalált történetekkel szórakoztatták egymást, megosztották egymással a titkaikat. És erre most elutazik! Hélène képtelen volt haragudni rá, csak végtelenül magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Fel sem merült benne, hogy utánamegy Indokínába, hagynia kellett, hogy Étienne élje a saját életét. Hé­lène első látásra megkedvelte Raymond-t, tetszett neki a szép szál, barátságos tekintetű, magabiztos férfi (amikor rajtakapta Étienne-t, hogy gyönyörködve rajta felejti a szemét, kuncogva odasúgta neki: "Csukd be a szád, Étienne...", mire a bátyja elnevette magát), de megértette, hogy a kapcsolatukban neki nincs helye. Ugyanakkor ha belegondolt, hogy ezentúl itt őrlődik majd egyedül a szülei és a szappanfőzde között, az cseppet sem tűnt számára vállalható kilátásnak.

Étienne, mintha csak a kétségbeesés szelét érezte volna, hátrafordult. Tekintetét az égre emelte, majd állával finoman az "anyakirálynő" felé intett: az édesanyjuk pontosan úgy viselkedett, ahogy azt előre megjósolták. Hát nem mondták el reggel? "Az anyu ebbe bele fog pusztulni, de csak miután felszolgálta az ebédet, és elmosogatott." És Étienne tisztában volt a szavak súlyával, a menet kétszer olyan gyorsan haladt visszafelé, mint ahogyan jöttek, egy órán belül már az egész család az asztalnál fog ülni.

Az Oszlopos kávéház teraszán a törzsvendégek izgatottan várták a felvonulást. A jeles alkalomra a fehér márványasztalokat és a fekete fonott székeket ügyesen összeillesztették, hogy elegendő helyet biztosítsanak a vendégeknek. A hátsó teremben a biliárdgolyók vidám zörrenése hallatszott, miközben a pincérek serényen szállították a vízipipákat. Mindenki kapott egy-egy pohárka aperitifet, és a gyülekezet Louis mesélésének köszönhetően újra és újra felfedezhette a Pelletier család izgalmas történetét.

Csupán Étienne és az édesanyja folytatták útjukat, nem álltak meg egy pillanatra sem. Csendesen, lassú léptekkel hazasétáltak, ahol Angèle kimerülten a nappali egyik kényelmes fotelébe süllyedt, mintha minden ereje elhagyta volna.

- A sírba viszel - lihegte, majd hirtelen átváltott egy sokkal határozottabb tónusra. - Kérlek, gyújtsd be a tűzhelyet, de ügyelj arra, hogy rögtön állítsd alacsonyra a lángot... Még csak az hiányzik, hogy odakapjon az étel!

A zarándoklat napján mindig egy különleges ételt tálalt az asztalra: fehérbab-főzeléket, amely minden alkalommal visszahozta a régi emlékeket.

A tágas lakásban csend honolt, az ablakok reggel óta szellőztettek, friss levegőt engedve be. Néhány pillanat múlva a szobát betöltötte a gáz sziszegése, ahogy Étienne visszatért az ebédlőbe. Az asztal már kész volt az indulás előtt, gondosan megterítve, várva az étkezés kezdetét.

- Mondd csak, mamuskám - szólalt meg Étienne -, neked a szép Otero nem tűnik kissé túl vaskosnak?...

Az anyja mosolya felragyogott. Ez a fiú mindig képes volt megnevettetni, soha nem vette komolyan a dolgokat. Angèle azonban tudta, vagy legalábbis sejtette, mennyi fájdalmat kellett elviselnie; felnőtt korában is sokszor hallotta, ahogy esténként a szobájában zokog.

Étienne odakuporodott mellé, és az ölébe hajtotta a fejét. A kínálkozó alkalmat kihasználva Joseph is odasomfordált kettejük közé. Joseph cirmos macska volt, nagyjából nyolc hónapos, és folyton ágaskodott, mintha gólyalábon járna. A pofája keskenyebb volt, mint egy közönséges kandúrnak ("úri származék", állapította meg Étienne), a tekintete kifürkészhetetlen. Raymond szedte össze egy építési területen, Étienne meg megörökölte tőle. Hé­lène-nel a gondjaikba vették, etették, kényeztették, a macska pedig, amikor csak tehette, hozzájuk dörgölőzött.

Miközben Étienne Joseph bundáját gyengéden simogatta, Angèle a fia haját játszadozva rendezgette.

- Tudom ám... - mondta, miközben a szeme sarkában egy félmosoly bujkált. - Csak egy bolond, öregasszony vagyok...

- Dehogyis vagy öreg, mama!

Az anyja gyengéden megpaskolta az arcát.

Aggódom, hogy esetleg valamilyen fertőzést elcsíphetsz...

Étienne a magasba emelte tekintetét.

- Hát, az a mennyiségű rizs, amit ott fogyasztanak, székrekedés szempontjából szinte biztos recept!

- Állítólag kutyahúst esznek.

Azok az emberek Kínából.

- Nem, nem, biztos vagyok benne, hogy azt hallottam, Indokínában is divat!

- Amíg Josephet meg nem akarják sütni a nyárson...

Visszahúzta a fejét az anyja szoknyájára, mintha csak egy meleg takaróba burkolózott volna. Hány és hány órát töltöttek már el így, összebújva, a világ zajától elzárva! Ez volt az ő titkos menedékük, a magánszigetük, ahová bárki beleshetett, de senki sem merészelt belépni.

- Mióta nem kaptál hírt Raymond-ról?

Pontosan tizennyolc nap telt el azóta, hogy utoljára hallottam róla.

- Egy hete - válaszolta.

Az asszony úgy viselkedett, mintha teljes szívéből fogadná el ezt a hamis állítást.

Egy hét, az csupán egy pillanat az idő végtelen tengerében.

Angèle mélyen elgondolkodott, vajon a fia valóban szükségesnek érzi-e azt a hosszú utazást. Mi van akkor, ha Raymond, bár kedves lélek, már nem vágyik az ő Étienne-jére? És mi van, ha a leveleire adott válaszok elmaradása nem más, mint az elgondolkodás jele? Pelletier asszony titkos vágyakozással nézett a lehetőségek közé, hogy talán, ha így lenne, fia visszatérne hozzá. Azonban azonnal szégyen érzet töltötte el, hogy ilyesmi egyáltalán felmerült benne. Csak az a sok előítélet keringett az Indokína nevű hely körül... E táj híres volt a kicsapongásáról és züllöttségéről, ahol kalandorok és romlott életű emberek szívesen megfordultak. Amikor a fia bejelentette, hogy egy időre ebben a bűnös világban kíván letelepedni, Angèle környezetében többen is elítélően néztek rá, köztük Choleték, akik mindig készen álltak, hogy kifejezzék nemtetszésüket. Ezen kívül aggódott, hogy talán ez a hozzáállás nem szivárgott-e be a Pelletier család szövetébe is, például Jeannal kapcsolatban, ami igazán szomorú gondolat volt számára.

Végre elérkezett az idő, és a csoport végre hazatért a kávéház kellemes atmoszférájából.

Angèle nagy nehezen talpra állt, és elhessegette Hélène-t meg François-t, mondván, hogy nem szeretne senkit kerülgetni a konyhájában. Szembetűnő volt, hogy már sokkal jobban érzi magát. Geneviève, miután rendbe tette a toalettjét, elsőként foglalt helyet az ebédlőasztalnál. Ott ült, mint egy királynő, mintha ő lenne a főszereplő, akinek a megtiszteltetésére a többiek összegyűltek.

Ez nem festett róla túl jó képet, úgyhogy Jean hamar csatlakozott hozzá, Pelletier úr behozta a borokat, aztán hamarosan François és Hélène is megtalálta a székét.

Már érezni lehetett a pohárköszöntő közeledtét.

Tudták, hogy amint Pelletier asszony megjelenik a konyha ajtajában, férje azonnal felpattan, és poharát a magasba emeli. A hagyomány megkívánta, hogy csupán néhány szót mondjon. Hetek óta szinte minden energiáját felemésztette az éves beszéd megkomponálása; olyan téma kellett, ami valóban tükrözi a család összetartozását. Gondosan listába szedte az ötleteit, időnként egyet-egyet kihúzott, majd az utolsó pillanatban újabbakat fűzött hozzá, hogy végül egy igazán különleges üzenetet alkothasson.

Pelletier asszony nem sokkal később tűnt fel az ajtóban, levéve a kötényét, amely eddig fáradhatatlan munkájának jelképe volt. Étienne tapsolni kezdett, és hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzá, de az asszony arca csak félénk mosolyra húzódott, mintha a legfrissebb események súlya még mindig ott nehezedett volna a lelkére. Az öröm most csupán egy halvány árnyéka volt a valóságnak, amelyben éltek.

Leült, és a szoba légkörét fürkészve, szerényen körbenézett. Tekintete lassan végigjárta a jelenlévők arcát, majd szalvétáját széthajtogatta, és az ölébe terítette. Könyökét az asztalra támasztva, elmerült a gondolataiban. Az utóbbi időben ritkán látta együtt a gyerekeit, és most, hogy körülnézett, elragadtatva figyelte őket. A fiatalok között általában jó volt a kémia, de Dundus, a család különc tagja, most is kicsit kilógott a sorból. "Senki sem értheti meg igazán őt..." futott át az anyja fején a gondolat, és hirtelen elbizonytalanodott, vajon nem ő volt-e a felelős a fiú zárkózottságáért. Pár másodpercig az oldaláról figyelte Dundus arcát; észrevette, hogy már kezd tokásodni, holott még csak harminc körül jár. A fiú titkait ő sem tudta megfejteni: míg mindannyian tisztában voltak azzal, mit utál (a szappanüzemet, a feleségét, mindent, ami ehhez kapcsolódik), azt senki sem tudta megmondani, mi az, amire vágyik, mit vár az élettől. Angèle további pillantásokat vetett a társaságra; tekintete átsiklott Geneviève-en, végül Hélène-re tapadt, aki éppen Étienne nyakába borulva nevetett. Ők ketten igazi ellentétek voltak: az egyik lázadó, a másik pimasz. François, az örök aggódó, mellette ült, és a családfő, mint egy figyelmes pincér, épp a palack dugóját húzta ki, majd körbejárta az asztalt, hogy mindenkinek töltsön. Eközben Angèle François füléhez hajolt, és halkan megosztott vele valamit, amit csak ők ketten hallhattak.

- Megmostad a kezedet, kisfiam?

- Ó, mama! - nevetett fel François, aki egyszerűen nem tudta visszatartani a kacagását.

Pelletier asszony gyanakvóan csóválta a fejét. Az ápolatlan körmök és a tövükben azok a fekete pászmák valahogy nem illettek egy párizsi egyetemistához, aki ráadásul az egyik legjobb hírű intézmény óráit látogatja.

Pelletier úr nyugodtan, szinte szertartásosan töltögette a poharakba a Château Musart, miközben minden alkalommal, amikor felemelte a palackot, ügyes mozdulattal forgatta, hogy az utolsó csepp ne csöppenjen az abroszra, elkerülve ezzel a nemkívánatos foltot. François csendben üldögélt, unott tekintetével a távolba meredve, míg Hélène úgy tűnt, mintha legszívesebben felborítaná az asztalt, hogy véget vessen a helyzetnek. Étienne mélyen a saját gondolataiba merült. "Egy hét, az csupán egy pillanat" – mondta mindig az édesanyja, de tizennyolc nap, az már egészen más tészta.

Molnár Zsófia fordítása

Pierre Lemaitre

A francia irodalom egyik kiemelkedő alakja, aki 1951-ben Párizsban látta meg a napvilágot. Pályafutása kezdetén bűnügyi regények írásával hódította meg az olvasókat, később pedig a bűnügyi elemeket elegyítette a szépirodalommal, így alkotásaiban a feszültség és a mélység egyaránt jelen van. Forgatókönyvíróként is tevékenykedett, mozifilmek és tévésorozatok számára is készített írásokat. Munkássága már az első megjelenése óta széles körű elismerésnek örvendett, és számos irodalmi díjat zsebelt be. Legnagyobb sikere a 2013-as Viszontlátásra odafönt című regénye, amelyért a rangos Goncourt-díjat kapta meg. Ezen kívül a Téboly (2010) című regénye is elérhető magyar nyelven, bemutatva gazdag és sokszínű írói világát.