Pilinszky János "Könyörgés" című versében a költő mély érzelmi és lélektani tájakat jár be. A szövegben a könyörgés aktusa nem csupán egy kifejezésforma, hanem a lélek legmélyebb vágyainak és félelmeinek megjelenítése is. A versben a szavak súlya, a hangz

Tág szemmel már csak engemet figyel,

Mint csendes tó, mely tükröz néma csillagokat,

Nem mer megszólalni, nem találja a szavakat, hogy hozzám forduljon, mégis...

Ha még a végzet is rám várna, ő akkor is azt gondolná, hogy a szívem tele van jósággal.

Szegényt, csak egy utolsó alkalommal ölelném magamhoz!

Legyen a magáé, még ha nem is teljes mértékben.

Megajándékoznám egy futó, ragyogó csókkal, amelyben a világ minden öröme benne rejlik.

hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,

éreznem újra félszeg, gyenge vállát,

irgalmazz meg szegénynek és nekem,

Szívem mélyén már csak rideg dárdák hevernek.

Kedvesem, figyeld csak, ahogy az ősz hajszálai táncolnak a szél lágy simogatásában.

Kis békezászló, mint a remény szimbóluma, oltalmat keres a világ zűrzavarában. Apró, de erős, a szélben lobogva hirdeti a béke üzenetét, vágyva arra, hogy egy nyugodtabb jövő felé vezesse az embereket. Olyan helyet keres, ahol a szeretet és az összetartozás uralkodik, ahol a különbségek nem akadályozzák meg az együttélést.

Szabadíts meg a keserű, magányos szomorúságból,

Szeress úgy, ahogy az anyámért tennéd, hiszen ő az, aki mindig ott volt mellettem.