Régóta nem találkoztunk ilyen lenyűgöző és izgalmas thrillerekkel a Netflix kínálatában!
A Vanessa Kirby főszereplésével készült Mindig eljön az éj egy feszült karaktertanulmány a kizsákmányolásról és a reményről.
Az egy éjszaka alatt játszódó filmek gazdag hagyománnyal büszkélkedhetnek a mozgókép történetében. Gondoljunk csak George A. Romero ikonikus zombifilmjére, Az élőholtak éjszakájára (1968), vagy John Carpenter klasszikusára, a Halloweenre (1978). De nem csupán a horror műfajában találkozunk ilyen történetekkel; említsük meg kedvenc karácsonyi filmünket, a Drágán add az életed! (1988) is, amely szintén egyetlen éjszaka eseményeit követi. Hasonlóan izgalmas a Mielőtt felkel a Nap (1995) romantikus drámája, valamint a Pánikszoba (2002) thriller is. Most pedig egy új, figyelemre méltó alkotás csatlakozott ehhez a sorhoz. A Mindig eljön az éj, Vanessa Kirby főszereplésével, egy rendkívül nehéz helyzetből indul: a főszereplőnek huszonötezer dollárt kell összegyűjtenie mindössze egy éjszaka alatt, különben Lynette és családja kilakoltatásra kerül. A nő mindent megtesz, hogy biztosítsa a szükséges összeget - még a saját sötét titkai közé is lemerészkedik.
A Mindig eljön az éj című film Willy Vlautin 2021-es, azonos című regényén alapul, amely magyarul eddig nem jelent meg; a szerzőtől csupán a 2018-as Ne hagyj cserben! került lefordításra. A rendezést Benjamin Caron vállalta, aki korábban A korona és az Andor sorozatokban is megmutatta tudását, és legutóbbi filmje, a Simlis (2023) is kedvező fogadtatásban részesült az Apple TV-n. A Mindig eljön az éj is hozza a kötelező szintet, noha igazán nagy meglepetéseket nem kínál a rendezés terén, csupán néhány ügyes beállítással fűszerezi meg a látványt. A figyelem középpontjában Lynette (Kirby) karaktere áll, akinek utazása egy igazi pikareszk, amely egyetlen éjszaka alatt bontakozik ki.
Lynette élete szoros összefonódásban zajlik édesanyjával, Doreennel (Jennifer Jason Leigh) és Down-szindrómás bátyjával, Kennyvel (Zach Robin Gottsagen). A három fős család mindennapjait egy komoly kihívás árnyékolja be: ha nem sikerül időben letenniük a foglalót az áhított házra, akkor nemcsak a lakhatásukat, hanem Kenny felügyeleti jogát is elveszíthetik. A film már az első pillanatokban világossá teszi, hogy milyen súlyos tét forog kockán, és a feszültség azonnal magával ragadja a nézőt.
Amikor Doreennek elérkezik az idő, hogy találkozzon az ügyvédjével és kifizessen huszonötezer dollárt a foglalóra, az addig is hanyag anyja meglepően bejelenti, hogy más elfoglaltsága akadt: kiderül, hogy a pénzét egy Mazda kezdőrészletére költi el. Lynettenek azonban sikerül még egy napot kicsikarni a ház tulajdonosától, de ha reggelre nem tudja összegyűjteni a szükséges összeget, a ház, amiben élnek, másé lesz. Így kezdődik Doreen kemény éjszakája, amely során nemcsak önmagát ismeri meg, hanem a nézők is izgalommal várják, vajon sikerül-e neki összeszednie a pénzt.
Gyakran hallani, hogy a családunkat nem választhatjuk meg, csupán a barátainkat - de Lynette esetében ez a kijelentés nem igazán állja meg a helyét. Anélkül, hogy túl sok részletbe bocsátkoznék, a legjobb barátnője nem éppen a legnagyobb támasza, miközben Lynette csupán azt a pénzt szeretné visszakapni, amit évekkel ezelőtt kölcsönzött neki. Ha a tisztességes út nem vezet célra, az ember gyakran kénytelen más módszerekhez folyamodni. Ahogyan a mondás tartja: a kényszer szülte ötletek gyakran a legjobbak. Főhősünk elindul, hogy - szinte - bármi áron összegyűjtse a huszonötezret. Minden egyes állomás egy újabb darabot hoz a múltjából, miközben a nézők is izgalommal számolják, mennyi pénze van Lynette-nek, és mennyire van még szüksége ahhoz, hogy elérje célját.
Vanessa Kirby kivételesen jól hozza a szerepét, és ebben a karakterben igazán megcsillan sokoldalúsága. Ahogy Lynette múltja és személyisége fokozatosan feltárul, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a visszahúzódó kenyérgyári munkásnő élete sokkal színesebb: bárpultosként és call girl-ként is megmutatkozik.
A "Mindig eljön..." egyik legérdekesebb vonása a főszereplő, Lynette, karakterének kiszámíthatatlansága. A nézők számára sosem világos, hogy mi következik a következő pillanatban: Lynette lépései és döntései nemcsak az ő sorsát alakítják, hanem a körülötte lévő világot is formálják. Ahogy a történet előrehalad, a feszültség és a meglepetések folyamatosan fenntartják az érdeklődést. Azonban sajnos a film felénél a dramaturgia egy megszokott útra tér, és ettől kezdve a cselekmény már nem mutat olyan meglepő fordulatokat, mint az elején, így elveszik a kezdeti izgalom varázsa.
A film fájóan direkt motívumokkal bombázza a nézőt, például az önelégült strici, Blake karakterével, akit Eli Roth mesterien alakít, hiszen mindig is kiemelkedett a sokkoló figurák megformálásában. A vörös fényekkel megvilágított éjszakai klubban Lynette nem csupán szembesül a múltjával, hanem egyfajta harcot is vív vele. Érdekes módon Blake neve, amely kissé kínosan cseng, William Blake-re emlékeztet, aki a Milton által írt Elveszett paradicsom illusztrációival vált híressé. A film befejezése tovább fokozza ezt a feszültséget, ami bár sokkoló, végül annyira túltárgyalt, hogy elveszíti hatását, és a néző szinte közömbössé válik. Pedig ebben a történetben hatalmas potenciál rejlik, és a fordulatok mellett olyan mélyreható kérdéseket feszeget a családi, baráti és idegenekkel való kapcsolatokról, amilyeneket manapság ritkán láthatunk a filmvásznon. Érdemes tehát esélyt adni ennek a filmnek, mert még ha nem is tökéletes, sok értékes gondolatot közvetít.
