Mindig is vágyakoztam arra, hogy körbejárjam a világot stoppal, de álmomban sem gondoltam volna, hogy az utam Mexikóban kezdődik.

A könyvedből kiindulva úgy tűnik, hogy a szüleid is igazi kalandorok. Ez a felfedező szellem talán egy családi örökség nálatok?

A kalandvágy öröksége valószínűleg az anyai nagyszüleim révén került hozzám. Bár sosem ismerhettem meg őket igazán, számos izgalmas, hippikorszakbeli történetet hallottam róluk. Míg az apai vonalon a hagyományos nóták világában gyökerezett a zene, addig az anyai ágon a Led Zeppelin-féle zenei örökség élt. Mindig is úgy képzeltem el őket, mint akik stoppal járják a világot, sátraznak a csillagok alatt... Ez a szabad szellem, ez a felfedezésre vágyás mindig is ott lebegett a levegőben körülöttem.

A gimnázium óta dédelgetett álmom volt, hogy egyszer majd körbestoppolom Európát, de azt nem gondoltam, hogy Mexikóban fogom kezdeni a kalandozást. Egyébként apukám életének első önálló útja annak idején Krétára vezetett, anyukám pedig rendszeresen visszajár Indiába.

Ez bizonyára ösztönző élmény volt.

Az igazság egy érdekes szövevény, amelyben mindannyian megtapasztaltuk a magunk "megborulását". A szüleim fiatalon, mindössze 16 évesen találkoztak, majd húszévesen összekötötték az életüket, és 21 évesen megérkeztem én is a világra. Abban az évben történt, hogy anyukám elvesztette édesanyját, és nem sokkal később, huszonöt évesen az édesapját is. E tragédiák következtében apukám és anyukám úgy döntöttek, hogy örökbe fogadják a két öccsét, így én a nagybátyáim társaságában nőttem fel. Később, amikor a szüleim 28 évesek lettek, megszületett az öcsém is. Anyukám negyvenéves kora környékén pedig rádöbbent, hogy ideje a saját útját járnia, így a szüleim elváltak. Mindenki másképp próbálta feldolgozni ezt a fordulópontot, de számomra az idilli gyerekkorom után ez a változás volt az, ami "kivetett" az útra, amelyen ma járok.

Azok kedvéért, akik nem olvasták az Itt sem fogunk élni című kötetet, mondd el, hogyan indultál útnak.

Jelentkeztem egy hirdetésre, amit egy Párizsban élő magyar anyuka és francia apuka adott fel, mert au-pairt kerestek a kisfiukhoz. A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogy terveztem; végül csak két hetet töltöttem el a francia fővárosban. Ezután Londonba kerültem, ahol egyedülálló anyuka négyéves kislányára vigyáztam. Azt reméltem, hogy ez idő alatt alaposan belemerülök az angol nyelvbe, majd visszatérek a színház világába. Ám hamarosan rájöttem, hogy a válásom feldolgozása több időt igényel, mint gondoltam. Így elhatároztam, hogy egy év alatt körbeutazom a világot. Ekkor ismerkedtem meg egy másik au-pair lánnyal, akinek már megvolt a repülőjegye Mexikóba. Megkérdezte, mit szólnék, ha Afrika helyett - én eredetileg Madagaszkárt terveztem az első úti célomnak - inkább vele tartanék. Megfontoltam a dolgot, és végül igent mondtam.

Nem semmi, hogy ennyire gyorsan átváltoztál egy tapasztalatlan utazóból dél-amerikai stopposként magabiztos felfedezővé.

A stoppolás mindig is az életem szerves részét képezte, hiszen Csobánkán nőttem fel, és a fővárosba, Budapest szívébe jártam iskolába, ahol az óránként közlekedő buszok ritmusához kellett igazodnom. Az első emlékem a stoppolásról tizenöt éves koromra nyúlik vissza: futva próbáltam elérni a megállót, de sajnos megbotlottam, és a busz sofőrje nem várta meg, hogy felkapaszkodjak. Szerencsémre egy jó szándékú autós megállt mellettem, és felajánlotta, hogy elvisz Pomázig. Azonban az igazi újdonság számomra az volt, amikor egy teljesen más kontinensen, eltérő kultúrában és idegen nyelvet beszélő emberek között próbáltam stoppolni.

Természetesen! Az írás és a színészet mindig is szoros kapcsolatban állt az életemmel, mint két elválaszthatatlan művészeti ág, melyek kifejezik a belső világomat és érzéseimet. Mindkettő lehetőséget ad arra, hogy más bőrébe bújjak, és felfedezzem az emberi lélek mélységeit. Az írás során szavakba öntöm a gondolataimat, míg a színészet lehetőséget ad arra, hogy ezeket a gondolatokat életre keltsem a színpadon.

Ami az írást illeti, 13 éves korom óta írok naplót, és az irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Míg mások rettegtek a fogalmazásdolgozattól, nekem a legnagyobb kikapcsolódást jelentette. De a terveim fókuszában a színház volt. Szerettem volna buszvezető lenni, meg néprajzkutató meg ügyész, de amikor az egyetemi jelentkezés következett, csak a színészet jöhetett szóba. Nem is felvételiztem más egyetemre, csak a színművészetire - többször színész szakra és egyszer rendező szakra.

És amikor úton voltál, nem hiányzott a színészet?

De igen, és szerintem emiatt más utat kellett találnom az önkifejezésre, ami az írás lett. Ami azért is jó, mert annak ügyében még nincsenek bennem görcsök. Senki nem tiltott semmit; senki nem mondta meg, hogyan kell csinálni. A színházzal kapcsolatban már kialakultak bennem gátak és elvek - attól függően erősebbek bennem ezek vagy azok, hogy éppen milyen periódusában vagyok az önértékelésemnek.

Lehet, hogy ezért lett kicsit formabontó a könyved, és kaptak helyet benne levelek és zárójeles részek...

A könyvemben világosan érezhető, hogy egy különleges személynek – a (már nem aktív) barátomnak – íródott. Tudtam, hogy a blogom, amely a könyv alapját képezte, olyan olvasókat is vonz, akiket nem ismerek, és arra törekedtem, hogy számukra is élvezetes legyen a tartalom. De ha őszinte vagyok magamhoz, akkor a fő motivációm az volt, hogy a barátomhoz eljussanak a gondolataim. A zárójeles megjegyzések pedig kifejezetten neki szóltak, mert úgy éreztem, hogy csak ő értheti meg igazán azokat. A kapcsolatunk hosszú évekig titokban zajlott, és amikor a Mentor Könyvek Kiadó felkért, hogy a blogomból könyvet írjak, úgy éreztem, hogy mivel ő egy fontos szereplője volt ennek az életszakasznak, nem hagyhatom figyelmen kívül ezt a jelentős részt az igazságból. A szöveg egyébként is túlnőtt az intimitáson, így a levelek beillesztése egyfajta kiegészítésként szolgált, hogy még teljesebb képet adhassak az élményeimről.

Mikor kezdted el a blogot, amely a kötet alapját képezi?

Először akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, amikor Párizsból Londonba érkeztem, hogy ez egy olyan történet, amelyet érdemes lenne papírra vetni. Kezdetben a Facebook-profilomon osztottam meg az írásaimat, de fél év elteltével úgy döntöttem, létrehozok egy saját oldalt, amelyet PanKaLand névre kereszteltem, hogy mások is felfedezhessék a gondolataimat. Ez a platform már Mexikótól kezdve olyan célokat tűzött ki, hogy olyan embereket is elérjek, akiknek sosem volt alkalmuk személyesen megismerni. Idővel a blogomra úgy kezdtem tekinteni, mint a jövőbeli könyvem alapjaira, amelyen folyamatosan dolgozom.

Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy ebből a történetből egy igazi regény fog kibontakozni?

Idén diplomáztam teatrológiából, ami Erdélyben a színháztudomány-dramaturgia képzésnek felel meg. 2023-ban, a marosvásárhelyi 29. Nemzetközi Könyvvásár nyitott irodalmi színpadán lehetőséget kaptunk, hogy teatrológia szakosként felolvashassunk. A tanárom javaslatára a blogomból választottam ki egy húszperces anyagot, és csak ott szembesültem vele, hogy hat perc lenne a maximum. Próbáltam kihúzni belőle, de még úgy is maradt vagy negyedórás. Az esemény moderátora annyit mondott, hogy ő a legkevésbé sem bánja, ha hosszabbra nyúlik a felolvasásom, sőt azt is reméli, hogy egy könyvkiadó is hallotta. Ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy ő Király István, a Mentor Könyvek Kiadó tulajdonosa. Aztán az esemény után névjegykártyát adott, és kiderült, hogy kiadná az írásomat. Olyan volt, mint a filmekben: nem kellett évekig ülnöm a kéziraton, hanem váratlanul, organikusan és sorsszerűen így alakult.

Sok félelem és aggodalom kering a dél-amerikai utazásokról, azonban a te élményeid a könyved lapjain az emberek kedvessége és jósága által formálódtak.

A segítséget nyújtó emberek száma felmérhetetlen. Azóta sokat ponderáltam ezen, és úgy érzem, hogy a helyzetem egyfajta zűrzavarként írható le: itt vagyok, tele frusztrációval, a szüleim válásától kezdve a Színművészeti Egyetemre tett kudarcba fulladt felvételi próbálkozásaimig. Minden régi sérelem ott lappang bennem, miközben az ismeretlentől való félelem is fojtogat. Kihívom a sorsot, hogy felfedje, mit tervez velem. Nagy vágyat érzek, hogy haragudjak a világra, de valamiért ez nem megy: mindenhol csak támogatás érkezik felém. De nem állítom, hogy mindenkinek ilyen szerencsés útja van. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy a szerencse végigkísérjen az utamon.

Hány éves voltál?

Húszéves koromban indultam el Londonba, ahol új kalandok vártak rám. Egy évvel később, 21 évesen, Mexikó felé vettem az irányt, hogy felfedezzem az ottani csodákat. A 22. születésnapomat pedig Belize gyönyörű tájain ünnepeltem. Ma már tudom, hogy nem ismételném meg ezt az utazást ugyanúgy, mint akkor...

Tényleg? Éppen azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem.

Biztos, hogy megyek még, de ez extrém szintje volt a low budget életmódnak és a hajmeresztő dolgoknak. A kockázatvállalásnak is vannak fokozatai, például nem léptem be háborús övezetekbe, de megesett, hogy a sivatagban stoppoltam, pedig azt mondták, hogy ne tegyem, mert ott nemhogy autó nincs, de még út sem. Én viszont azt mondtam, hogy nem baj, nekem csak egyetlen jármű kell, és az jött is - egy édesvízszállító Venezuelából. De ez csak egy a sok közül. Volt, hogy Bolíviában egy raktárhelyiségben aludtam kartonpapírokon, Mexikóban pedig a buszpályaudvar fizetős vécéjében...

Most már másképp döntenél? Inkább egy hostelben szállnál meg?

Valószínűleg sátraznék. Azt a részét nagyon szerettem az utazásnak, hogy nem hagyományos útvonalat választottam. Utána, amikor a volt barátommal Délkelet-Ázsiában jártunk, nagyon jó kombó volt a vadkemping és a biciklizés. Nem voltunk kiszolgáltatva senkinek, annyit haladtunk, amennyit a fizikumunk elbírt, és ott vertük fel a sátrat, ahol az éjszaka ért minket. Azt hiszem, megint így csinálnám, viszont a pihenést is megengedném magamnak.

Ez a fajta önmagaddal szembeni szigorúság inkább lelki természetű volt, vagy esetleg pénzügyi megfontolások vezéreltek?

Az elképzelésem az volt, hogy addig kalandozom a világban, amíg a pénztárcám engedi, és mindig legyen annyi forint a bankszámlámon, hogy vissza tudjak repülőjegyet venni. Az első utam finanszírozása a londoni lángossütésből indult. A fafejűségem miatt döntöttem úgy, hogy spórolósan fedezem fel Dél-Amerikát. Például a városon belüli buszjegy csupán száz forint körüli összeg volt, mégis inkább gyalogoltam 19 kilométert, mert úgy éreztem, hogy hátizsákos utazóként ez a helyes út.

És biztonságban érezted magad?

Összességében abszolút; elenyésző volt azoknak az eseteknek a száma, amikor nem. Kolumbiában késes rabló akarta elvenni a telefonomat. Ez volt az egyik kellemetlenebb eset.

Mi is történt pontosan? Nézzük meg, miről van szó, és meséljük el azoknak, akik esetleg még nem merültek el a regény világában – egy kis spoiler talán elfér! A történet középpontjában álló események igazán figyelemre méltóak, és érdemes őket megosztani, hogy mások is bepillantást nyerhessenek ebbe a lenyűgöző univerzumba. Készüljünk fel néhány izgalmas fordulatra és meglepetésre, ami a cselekmény fonalát szövi!

Ez egy izgalmas történet arról, amikor a sors kegyelme és a közösség ereje összehozott minket egy váratlan helyzetben. Képzeld el, hogy ott állsz a forgalmas utcán, ahol a nap ragyogó fénye mindent beragyog. Hirtelen észreveszel valakit, aki sötét szándékkal közelít feléd, de nem vagy egyedül. Negyven másik ember gyűlik össze körülötted, készen arra, hogy megvédjenek. Ahogy a feszültség nő, valaki a túloldalon felordít, és ez az egyszerű kiáltás láncreakciót indít el. Az üzletek ajtajai kinyílnak, az emberek kíváncsian néznek ki, az autók megállnak, és még egy bátor motoros is beáll a késes fickó elé, hogy megakadályozza a bajt. Az elkövető, aki először tűnik fenyegetőnek, végül úgy érzi, hogy a helyzet elérte a csúcspontját, és menekülni próbál. De a közösség szelleme nem engedi őt el: kergetni kezdik, míg ő kétségbeesetten próbálja visszanyerni az irányítást. A legmeglepőbb dolog az, hogy a menekülés közben a fickó megáll, és a kezedbe nyomja a telefonomat, amit eddig elvett tőlem. Ezzel a váratlan fordulattal nemcsak a félelem, hanem a remény is feléled a szívünkben. Ez a nap nemcsak arról szólt, hogy megvédjük egymást, hanem arról is, hogy egy közösség ereje képes legyőzni a sötét szándékokat.

Ezenkívül stoppolások során akadt egy-egy bepróbálkozás, de egyiknek sem lett tragikus végkimenetele. 183 centi vagyok, és akkoriban még kopasz is voltam. Nem mondom, hogy nagyon félelmetesnek néztem ki, de talán ezek miatt eggyel jobban meggondolták, hogy megtámadnak-e.

Marosvásárhelyen tanulsz.

Négy éve költöztem Marosvásárhelyre, és most már az ötödik évem küszöbén állok. A változatosság kedvéért drámaíróképzésre is jelentkeztem, hogy bővítsem a tudásomat és tapasztalataimat. Ezen az egyetemen kezdtem a színész alapképzést, és közben párhuzamosan elindultam a teatrológia irányába is. Jelenleg a színész mesterképzésen tanulok, amelyet 2026-ban fogok befejezni. Ha sikerül felvételt nyernem a drámaíróképzésre, akkor mindkét területen párhuzamosan folytathatom a tanulmányaimat.

Azt hallottam, hogy 2025-re már régóta vágyakozol egy kis pihenésre.

Kétségek között vergődöm: szükségem lenne a pihenésre, de a szívem mélyén ellentmondásos vágyak kavarognak. Az álmaim között ott lebeg a színészi karrierem kibővítése. Az előző tanév során négy izgalmas bemutatón vettem részt – három az egyetemen, és egy a saját kötetemből készült monodrámával (Világgá mentem, visszajönnék - a szerk.), de úgy érzem, hogy a figyelmem szétszóródik, mint a színes falevelek az őszi szélben. Szívesen kipróbálnám, milyen érzés egy színházi társulat tagjaként élni és dolgozni, hiszen ott talán új inspirációkra és fókuszáltabb munkára lelhetnék.

Szeretnék turnét szervezni a monodrámának Erdély szívétől Nyugat-Magyarországig. Tettem lépéseket annak érdekében is, hogy Londonban is játsszuk. Jó lenne lefordítani angolra, mert akkor nemzetközi fesztiválokra is eljuthatna.

Mély vágy él bennem, hogy újra felfedezhessem Indiát, különösen Leh Ladakh varázslatos táját, amely a Himalája ölelésében, több mint négyezer méter magasan fekszik. Ez a hely, amely a turisták számára főként a nyári hónapokban kínál lehetőséget a látogatásra, a téli hónapokban a hófalakkal zárja el magát a külvilágtól. Kíváncsi lennék arra, milyen érzés lehet itt, egy elzárt világban élni - akár több évig is szívesen otthonra találnék ebben a különleges, békés környezetben.

Hosszú távon az a vágyam, hogy minden terület, amelyen eddig dolgoztam, harmonikusan összeolvadjon. Szeretném, ha lehetőségem nyílna dramaturgiai munkák elvégzésére, színészi szerepek megformálására, és az írás terén is szabadon alkothassak - ne csupán kritikák vagy esszék formájában, hanem regények, novellák és novelláskötetek írásával is kifejezhessem magam.

Szeretnék egy igaz társra találni, akivel megoszthatom az élet apró örömeit. Elképzelem, ahogy boldogan szaladgálnak körülöttünk a szuperjófej gyerekeink, akiknek a nevetése betölti a teret. Hiszem, hogy jó anya leszek, de néha elgondolkodom, hogy mit mondok majd nekik, ha hajmeresztő ötleteik támadnak. Hogyan maradhatok hiteles, amikor bármikor emlékeztethetnek arra, hogy „jó, anya, de te egyszer magányosan stoppoltál Kolumbiában, kopaszon”? Talán az a lényeg, hogy megosszam velük a saját kalandjaimat, és együtt fedezzük fel, hogy az élet tele van meglepetésekkel, bátor döntésekkel és tanulságokkal.