Családját szerető, ám titokzatos szörnyeteg - Az "Apám, a BTK gyilkos" elmeséli a sötét titkokat és a gonosz mindennapjait. | szmo.hu

A gyilkos, akinek mindenki a barátja volt: a megbecsült cserkész- és gyülekezeti vezető, aki az éjszaka sötétjében rémálommá változott. Most lánya kénytelen szembenézni az apjától örökölt titkokkal. A Netflix legújabb dokumentumfilmje feltárja, milyen kihívásokkal néz szembe az, aki csak későn ismeri fel, hogy az apja Amerika egyik legrettenetesebb sorozatgyilkosa volt.

Skye Borgman új dokumentumfilmje, „Apám, a BTK gyilkos”, a Netflix népszerű true crime stílusában készült, de valami egészen egyedülállót kínál, ami messze túllép a klasszikus bűnügyi narratívák keretein. A néző nem csupán egy hírhedt sorozatgyilkos, Dennis Rader történetébe nyer betekintést, hanem egy családi tragédia és egy identitáskeresés fájdalmas, mégis megható pillanatait is megismeri. Borgman rendezése nem csupán a gyilkos tetteire összpontosít, hanem a gyilkos lányának, Kerri Rawson-nak a személyes élményeit hozza a középpontba, így egy rendkívül intimebb és néha kényelmetlenül szívszorító képet fest a családi kötelékek széthullásáról. Az alkotás mélyen emberi perspektívából vizsgálja a bűn és a következmények hatásait, olyan érzéseket és kérdéseket ébresztve, amelyek túlmutatnak a puszta kriminalisztikán.

Rader, a titokzatos figura, a hetvenes évek óta kúszott be Wichita városának sötét zugába, miközben a külvilág számára egy átlagos, sőt példás polgár képét öltötte magára: cserkészvezetőként, felekezeti vezetőként és lakóközösségi egyesületi ellenőrként tűnt fel, emellett pedig szerető családapaként élt. Ez a kettősség, a látszólagos normális élet és a mögöttes szörnyűség hihetetlen kontrasztja adja a történet drámai erejét. A rendőrség évtizedekig képtelen volt elfogni ezt a hidegvérű gyilkost, aki nyíltan üzengetett nekik az újságokban, cinikus játékot űzve a hatóságokkal. Aztán a '80-as évek végén váratlanul eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológiai fejlődés, a DNS-analízisek és a számítógépes nyomozás megváltoztatta a játszmát. Végül 2005-ben a rendőrség kezére került, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte bűneit, rideg részletességgel mesélve el a rémálmait, amelyeket másokra zúdított.

Borgman filmje nem a bűncselekmények részletes rekonstruálására összpontosít, hanem a következmények mélyreható felfedezésére. Középpontjában az áll, hogy hogyan éli meg egy család azt a borzalmas felfedezést, hogy az apjuk, akit éveken át szeretettel ölelgettek, valójában egy szadista sorozatgyilkos. Kerri Rawson emlékiratai ennek a fájdalmas ellentmondásnak a mélységeit tárják fel. Ő az, aki képes volt újraépíteni az életét abból a romhalmazból, amelyet apja öröksége hátrahagyott. A generációs trauma, amelyet Kerri és családja a gyilkos apjuktól örökölt, szörnyű terhet rótt az egész családra. A film során Kerri kendőzetlen őszinteséggel beszél gyermekkori élményeiről, az apjához fűződő bonyolult kapcsolatáról, arról a megrázó pillanatról, amikor felfedezte az igazságot, és a feldolgozhatatlan feldolgozásának nehézségeiről. Különös, hogy Kerri nyíltan megvallja, mennyire elhidegült a családjától, akik elzárkóztak a projektben való részvételtől, sőt, még az arcuk nyilvánosságra hozatalától is.

Borgman kamerája higgadt és megértő, azonban nem mentes az ítélkezés elkerülésétől. Nézőként mégis nehéz elkerülni a feszültséget, amely Kerri szerepét övezi. Mivel mélyen átérezzük a fájdalmát és traumáját, ugyanakkor zavarba ejtő, hogy az ő története már számos dokumentumfilm és interjú alapjául szolgált, és hogy ő maga is előadóként, tanácsadóként segít más áldozatoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek. E kettősség – a "karitatív munka, ami egyben megélhetés is" – izgalmas dilemmát vet fel, amely finoman, de jól érezhetően végigkíséri a filmet. Mintha Borgman is ezzel a kérdéssel birkózna: meddig tartható fenn az együttérzés egy olyan személy iránt, aki a hírhedt gyilkos révén vált ismertté, és akinek élete ennek a sorsnak a következménye?

A film felépítése a klasszikus Netflix-stílus jegyeit viseli magán: a visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek dinamikusan váltakoznak. Ez a sokszínűség lendületet ad a történetnek, ugyanakkor időnként kizökkentheti a nézőt a megszokott ritmusból. A narratíva néha megtorpan, mintha a rendező maga is habozna, hogy krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét kíván-e létrehozni. Ennek ellenére a téma ereje nem csökken: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a borzalom közötti éles ellentét olyan kérdéseket vet fel, amelyek messze túlmutatnak egy hagyományos dokumentumfilm keretein.

Magyar nézőpontból Dennis Rader neve talán nem annyira elterjedt, mégis az amerikai popkultúrában jelentős hatást gyakorolt. A Mindhunter című sorozatban feltűnő BTK figura sokak emlékezetébe beleégett: ő az a titokzatos karakter, aki a cselekmény elején vagy végén megjelenik, mint egy kísértet, akit a néző sosem ismerhet meg igazán. Rader történetéből merített a 2018-as, méltán elfeledett The Clovehitch Killer című film is, amely nem teljesen hű adaptáció, de jól tükrözi az eredeti események hangulatát. Felvetődik a kérdés: hogyan élhet egy család a "jó apa" képzetével, miközben a valóságban egy szörnyeteg rejtőzik mögötte?

Borgman nem csupán a sorozatgyilkosságok világát tárja elénk, hanem egy mélyebb kulturális jelenséget is vizsgál: miért vonzódunk annyira a sötét, gonosz történetekhez? Miért nézzük meg újra és újra azokat a filmeket, amelyek egyszerre taszítanak és vonzanak minket? A válasz valószínűleg abban keresendő, hogy a true crime műfaj lehetőséget ad arra, hogy biztonságos távolságból merüljünk el az emberi lélek legsötétebb mélységeiben. A Netflix mesterien tudja, hogyan adagolja ezt a feszültséget, és ennek eredményeként hatalmas rajongótábort épített ki a valós bűnesetekre épülő „szórakoztató” zsáner körül.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

A film legnagyobb erőssége a témaválasztás és Kerri hiteles megközelítése, azonban a formanyelv, a sietség és az érzelmek tompasága a gyengéi közé tartozik. Mégis, ha valaki vonzódik a true crime világához, és érdeklődik az iránt, hogy a bűncselekmények hogyan formálják egy család életét generációkon át, ez a film mindenképpen figyelemre méltó. Igaz, hogy nem hagy maga után katartikus élményt, de egy kellemetlenül őszinte kérdésre ösztönöz: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik közel állnak hozzánk?