Szilveszteri kalandpartner: Az év utolsó napjának varázslatos pillanataihoz keresel valakit, akivel megoszthatod az ünnepi izgalmakat? Fedezd fel a szilveszter éj csodáit együtt, és tedd felejthetetlenné az új év beköszöntét! Legyen szó vidám bulikról, ro

Egerben, az utolsó vonaton ülve, már este 9 van. Szilveszterezni készülök Budapestre, de valahogy lecsúsztam a csatlakozásról. A Füzesabonyból való visszaút csak fokozza a frusztrációmat. Barátaim a telefonban türelmesen mondják, hogy megvárnak, de érzem, hogy sürget az idő, hiszen nem így terveztük. A vágyam, hogy ott legyek a bulin, egyre csak nő, miközben a vonat lassan vánszorog vissza Egerbe.

Szinte senki nincs a vonaton, előveszem egy könyvem, nyílik az ajtó. Egy roma fickó, lila napszemüvegben, fején hatalmas ciklámen parókával, anyósnyelvvel a fogai közt közeledik, egy hatalmas bőrönddel és egy zsákkal. Lehuppan velem szemben, néz. Az egész vagon üres, nem tudok másra gondolni, mint hogy ez akar valamit tőlem, s nekem ehhez nagyon nincs kedvem. Felnézek a plafonra, csak egy másodperc, de észreveszi...

Természetesen, íme egy egyedibb változat: - Elnézést a zavarásért, kedves tesa!

- Nem... csupán olvasni vágyom.

- Nem az olvasás a célod, hanem az zavar, hogy egy cigány leült veled szembe, ugye, tesó?

Számomra nem számít, hogy cigány származású vagy, hiszen a gyerekek tanítása a szívügyem. Különösképpen a roma gyerekekkel foglalkozom, és az olvasás iránti vágyam hatalmas.

- Teljesen mindegy mit szeretnél, én inni szeretnék veled, mert megyek fel Pestre, egy szűk, 500 fős családi buliba. Hoztam pár piát, mit iszol tesókám?

Kicsit elgondolkodtam. Ez egy nagydarab tesa, pofon nem kellene, de már kicsit spicces. Megbántani nem akarom, de érzem, balhés a srác. Olyan italt kellene kérnem, azzal a kifogással, hogy én csak azt iszom, ami nem lehet nála, s akkor kifogom a szelet a vitorlából.

- Rendben, akkor egy Bordeaux környéki vörösborra vágyom. Erős italokra nem vágyom, sört nem szeretnék, csak a gazdag, érett vörösborokat részesítem előnyben… csak is azt!

- Semmi gond, tesókám - feleli, majd ledönti a bőröndöt, és kinyitja. A bőrönd egy igazi kincsesláda, tele van italokkal, valahol hatvan kiló lehet, mindenféle prémium kategóriás tömény, igazi felsőpolcos választék. Kicsit kutat benne, majd előhúz egy tíz éves bordeaux-i vörösbort, kinyitja, és egy pohár kerül az asztalra előttem. Közben ő egy füstös whiskyt bont, kitölti, és koccintunk. Itt valami nem stimmel, de most inni kell!

Este, egy meglehetősen futtatott lemezlovassal beszéltem telefonon valami két órát, onnan ismerjük egymást, hogy jó pár éve, egy csapatban festettünk graffitiket különböző fesztiválokon, falakon, galériákban. Ő írt rám, jól esett az érdeklődése messzi idegenbe szakadt kollégája hogyléte felől...

Átbeszéltük a megbeszélendőket, ki hogy van, merre tart az élete, családtagok, karrier, örömök, bánatok. Mesélt róla, hogyan kellett megbirkóznia az egójával, mikor rendezvényeken keverte a zenét, s nem a híres hip hop dj volt, ma nagyon ismert zenekarok zeneszerzője, hanem alkalmazott, nem feltétlenül általa kedvelt zenéket kellett pakolnia a lemezjátszókra, hanem azt, amit megrendeltek, ment a vonatozás az asztalok között, ihaj-csuhaj, dáridó. Én is elmeséltem, hogy nagyon sokszor, főleg az első időkben, amikor kiköltöztünk Skóciába, bizony nehezemre esett jópofát vágni a munkás léthez. Valamiféle arisztokratikus gőg sugározhatott belőlem, afelett érzett bánatomban, hogy kipottyantam a középosztályból, s olyan mocskos, büdös, koszos és végtelenül egyszerű munkákat kellett elvégeznem, hogy belefacsarodott a szívem, nem erre gondoltam, amikor szabadságot kergetve elhagytam Egert. Mind a ketten hümmögtünk, kérdeztem tőle, látta-e esetleg a Telexen Kiss Tibivel a riportot, a Felvonó című műsorban, abban a műsorban, ahol leálló függők mesélik el életélményeiket. Azonnal rávágta, hogy igen, tegnap. Kicsit meglepődtem, magam is ebben az időintervallumban találtam meg ezt a beszélgetést. Az egyik műsorvezető arról faggatta a Quimby énekesét, hogy érezte-e vajon a terápiás csoportban, hogy ő egy kicsit azért több, mint a társai, annak okán, hogy sztár és közismert zenész. Bólogatott hősünk, magam is a monitor előtt és András barátom is Pesten, garzonjában. Magam bele is pirultam, mikor egy podcast beszélgetésben kellett meglátnom magamat, egómat, kivagyiságomat. A monitor előtt esett le, sok konfliktusom oka, hogy gyerekkoromban, a híres értelmiségiek kisfiaként, sokszor megdicsértek, milyen ügyesen is rajzolok, meg jól ment a földrajz, s belém betonozódott, hogy ügyes és aranyos vagyok, tehetséges. András is pont erről vallott, volt egy kis csend a telefonban, mire folytatni tudtuk a párbeszédet.

Ha mélyen magunkba nézünk, vajon hányan vagyunk ebben a helyzetben? Hányan nézünk le másokat, vagy éppen ők néznek le ránk? Én magam is bőven megtapasztaltam mindkét oldalt. Párizs szívében, fehér gyerekként egy fekete negyedben éreztem a bámuló tekintetek súlyát, hasonlóan ahhoz, ahogyan a cigányt nézik a budai kerületekben. Egy brüsszeli fogadáson ügyetlenkedtem az angol nagykövet mellett, ahol bár senki nem mondott semmit, mégis úgy éreztem, mint egy Matula bácsi a berekből, vagy Drebin hadnagy a Nagyon különleges ügyosztályból Erzsébet királynő társaságában. Ezek az élmények mind hozzájárulnak a tanulásomhoz, és ma már tudatosan igyekszem elkerülni, hogy bárkit lekezeljek. Ha mégis megtörténik, azonnal próbálom helyrehozni azt a hibát, ami a gondolataim vágányaira tévedt.