A tolerancia és alázat olyan értékek, amelyek mélyen gyökereznek az emberi kapcsolatokban. A tolerancia képessége lehetővé teszi számunkra, hogy elfogadjuk mások nézőpontjait, még akkor is, ha azok eltérnek a sajátunktól. Ez a nyitottság nemcsak a különbö

Az ember fájdalomküszöbe az élet során folyamatosan alakul és változik, ahogy a tapasztalatok és az élmények formálják őt.

Az elmúlt húsz hónap során, egészen a múlt hét elejéig, hatszor találkoztunk a férjemmel a járási kórház ügyeletén, és mindezt különböző balesetek miatt. Az egész egy vaskapu rázuhanásával indult, ami a férjemet érte, és ez csak a kezdet volt. Ezen kívül a kisfiunk tornán történt balesete is emlékezetessé tette az elsősegélynyújtási élményeinket, nem beszélve arról az esetről, amikor kismamaként a lépcsőről zuhantam le, és mentőt kellett hívni. Most pedig, éppen a kórházban, egy vizes padlón csúsztam el, és a bokám tört el. Az élet néha meglepően kíméletlen tud lenni!

Amikor az ügyeletes sebész bejelentette, hogy a röntgenen látható sérülés a boka egyik csontjának törése, mély levegőt vettem, és csak megvonogattam a vállam. Nos, ez van, gondoltam. Gipsz és vérhígító vár rám. A fájdalom elviselhetetlen volt, de gyorsan bevettem a megfelelő gyógyszert, mert tudtam, hogy ez az állapot megint hosszú távú következményekkel jár. Elvégeztük az összes szükséges lépést, hiszen a kislányom napközbeni ellátása nem várhatott, és nem akartam, hogy egyedül maradjak a nehézségekkel.

Bennemben egy cseppnyi önsajnálat sincs. Valójában minek is lenne? Csak egy átmeneti állapot ez, ami több pihenést követel, és talán épp erre van szükségem. Szóval, min is aggódjak?! Mankóval bicegve jutok el oda, ahova szükséges, a férjem pedig hűséges sofőrként támogat. Még ha a takarítást és a főzést át is kell adnom másnak, ez távolról sem olyan teher számomra, mint annak, aki elvállalta.

Az elsősegélynyújtó váróterében egy fiatal anyuka feltűnően megkerülte a sorban állókat. Kiderült, hogy csak az ujját ütötte meg, de a várakozás egy óráját folyamatos, hangos nyafogással töltötte el. Azt látszott várni, hogy valaki azonnal elé lépjen, mintha a kórház nem is egy sürgősségi osztály lenne, hanem egy kávézó, ahol az emberek feszülten várják a frissítőket és a manikűröket. Nem értettem, hogyan lehetett ez a viselkedés elfogadható egy kórház folyosóján, ahol betegeket tolnak el előttünk, és mások súlyos sérülésekkel küzdenek. A rikácsolása nemcsak zavaró, de senkire sem hatott jól.

A lányunkat egy éve műtötték az idegsebészeten, a koponyájából vágtak ki csontdarabokat. Brutális volt, mindannyiunknak. Mégis, ha visszagondolok, az osztályon nekünk volt a legegyszerűbb dolgunk, nekem és neki. Tudtam ugyanis, hogy ha ezen túljutunk, hazamegyünk, és a kicsi felépül, fejlődni fog, és lassan minden átélt fájdalom emléke csitul majd.

A sok beteg gyermek között az osztályban mégsem hallatszott siránkozás. A kicsik és nagyok egyaránt csendben viselték sorsukat, nem akadt nyafogás vagy panasz. Minden szülő és gyerek a saját feladatát végezte, igyekezett oldani a nehézségeket, és senki sem zökkentette ki a másikat a koncentrációból. Egyfajta tolerancia uralkodott itt, egy olyan közegben, ahol a fájdalom határainak elviselése mindennapos kihívás, és a folyosók falai szomorú diagnózisok terhét hordozzák.

Azok a pillanatok, amelyeket a kórházi osztályon tapasztaltam, és az ott meghallgatott emberi sorsok, ma is velem élnek. Néha úgy érzem, hogy egy-egy emlék hirtelen előtör, és elgondolkodom azon az egyéves kisfiún, akinek az anyukája a folyosón járt körbe-körbe. Vajon még mindig él? Amikor ez a kérdés belém hasít, hirtelen értelmetlennek tűnik a bokatörés miatti aggodalmam. Vagy a siránkozás, ami az elsősegélyre várakozás alatt fogalmazódik meg bennem. Nehezen értem meg, hogy más felnőttek miért nem látják, hogy a sürgősségi betegellátás nem csupán a saját problémáinkról szól, hanem sokkal többről.

Az ember fájdalomküszöbe az élete folyamán folyamatosan alakul, ahogy tapasztalatokat gyűjtünk és tanulunk a szenvedésről. Lehet, hogy az idő múlásával egyszerűen jobban megtanuljuk elviselni a nehézségeket, vagy éppen alázatosabban viszonyulunk a fájdalomhoz. Persze, ez nem mindenkire igaz; mindenki másképp reagál a kihívásokra.