Trill Beatrix: Sokak számára az a vélemény, hogy ha valaki így cselekszik, akkor ezzel a rendszert is támogatja.

Herendi Gábor véleménye szerint Trill Beát a többi szereplőhöz viszonyítva "nehezebb eladni, hiszen bár óriási tehetség, még mindig nem kapott elég figyelmet". Most azonban, hogy három filmje egyszerre fut a mozikban, és az egyik ezek közül az elmúlt harminchat év legnagyobb sikere, vajon miként változik ez a helyzet?

Mivel Magyarországon vagyunk, és nem Amerikában, egy ilyen siker után nem fordul fel fenekestül egy színész élete. Kívülről tényleg úgy tűnhet, hogy rengeteget dolgozom, és a csapból is én folyok, pedig csak most érnek be az elmúlt évek munkái, a Sünvadászatot például 2022-ben forgattam. De az biztos, hogy 2025 mérföldkő az életemben, és a közönség és a média is érezhetően kíváncsibb lett rám. Bár néha olyan kritikákba is belefutok, amikben a nevemet elfelejtik megemlíteni, de tény, hogy nem is raktam még le annyit az asztalra, mint a kollégáim.

A filmnek azt a részét, ami a közönségtalálkozók miatt van, legalább tízszer láttam. Az egész alkotást viszont talán három alkalommal: egyszer a sajtótájékoztatón, aztán a díszbemutatón, végül pedig karácsonykor, amikor a családommal együtt néztük meg.

Megváltozott azóta a véleménye róla?

Minél többször néztem, annál inkább világossá vált számomra, hogy miért ennyire népszerű az emberek körében. Eleinte nekem is voltak kétségeim, hogy hogyan fogadják majd a produkciót. A Valami Amerika-sorozat kapcsán tapasztalt csalódás után kialakult bennem egyfajta visszatartó érzés, hogy várjuk ki a végkimenetelt. Viszont a közönségtalálkozókon egyre inkább éreztem, hogy van valami szerethető ebben az egészben, és a szimpátiám is folyamatosan nőtt. Nagyon felüdítő volt hallani, ahogy a nézők hangosan nevetnek, és ez csak fokozta az élményt.

Teljes tévedés az új Valami Amerika - ezzel a megállapítással indít a Telex kritikája, amely az első sorozatfőszerepéről ír.

Igen, ez egy kicsit lehangolt, hogy a filmünket két rész alapján így lehúzták. Hiába tettem meg mindent színészként, ha a végeredmény "totális tévedésnek" minősül, nem tudom magam teljesen elvonni a kritikák hatása alól. A végén már csak egymásnak küldözgettük Ember Márkkal a jó és rossz véleményeket, próbálva vigaszt nyújtani egymásnak. Ugyanakkor a "Hogyan tudnék élni nélküled?" és a "Futni mentem" sikereit közösen éltük át, ami egyfajta cinkosságot és barátságot szült közöttünk.

Herendi a "Futni mentemet" női filmként jellemzi, ami valóban tükrözi a karrierista nők és a túlhajszolt anyukák archetipikus karaktereit. Ezek a figurák kicsit talán sablonosnak tűnhetnek, de mégis sok réteg rejlik bennük. Ön szerint mennyire sikerül árnyaltan bemutatni őket, vagy inkább csak a megszokott kliséket erősítik?

Én nagyon örültem annak, hogy végre lett egy film, aminek négy, különböző élethelyzetben és életkorban lévő nő van a középpontjában. Körülöttük pedig sok fontos témát feldobott: például hogyan aláznak meg egy negyvenes nőt a munkahelyén amiatt, hogy akar-e gyereket szülni, vagy sem. Ezeket a témákat a film nem bontja ki túlságosan, de egy közönségfilmnek ez nem is feladata. De még ennek ellenére is volt szerintem mélysége is; olvastam olyan elemzést, amiben a filmet egy gyászfolyamathoz hasonlították.

A két sikermozinak markánsan eltérő költségvetése volt, ami természetesen hatással volt a forgatásokra. Érezted a különbséget a stáb hangulatában és a munkafolyamatok kényelmében?

A forgatások atmoszférája szinte azonos volt, mindkettő felejthetetlen élményt nyújtott. A "Hogyan tudnék..." projektnél mindössze két-három napot töltöttem a kamera előtt, apró jelenetekkel foglalkozva. Viszont a balatoni helyszín varázsa jelentősen gazdagította az élményt.

Hogyan szeretnél más irányban elmozdulni? Talán a jövedelmed vagy a munkakörülményeid terén?

Erről sajnos nem oszthatok meg részleteket, mivel a szerződések köteleznek, de annyit elárulhatok, hogy a "Futni mentem" projektje alacsony költségvetésből valósult meg, ami köztudott tény.

Mégis, hogyan viszonyul egymáshoz egy 800 milliós állami támogatással készült film apró mellékszerepe és egy, állami támogatás nélkül készült produkció főszerepének gázsija?

Legyünk őszinték: az előző alkotás sokkal gazdagabb volt tartalmilag. Ez pedig egy kicsit szomorú tény. De ez van, ez a valóság, ha egy film mögött áll egy támogató háttér.

A Futni mentem jegybevétele viszont közelíti az 1,8 milliárdot. A váratlanul nagy profitból színészként részesültek?

A közönségtalálkozókon gyakran előkerül ez a téma, és a válasz mindig hasonló. A producerek azt fejtegetik, hogy a szerződésekben mindenkinek előre meghatározott, fix összegek szerepelnek, amelyek utólag már nem módosíthatók.

Ezt nem tartja méltónak?

Nem érzem magam méltatlannak. Ha reálisan tekintünk a dolgokra: ha a helyzet megfordul, és a film megbukik, valószínűleg akkor sem kérték volna vissza a gázsinkat. Ebből a szempontból megértem az ő logikájukat is, amiért nem nyújtanak kompenzációt. Ez az ő pénzük, és az ő döntésük, hogy szeretnék-e így kifejezni a színészek iránti hálájukat, vagy inkább azt a pénzt a film folytatásába, esetleg egy új projektbe fektetik.

A Futni mentem 2. esetében már sokkal figyelmesebben fogok eljárni a szerződéskötés során?

Ezt majd az ügynököm fogja intézni, ő szerencsére minden terhet levesz a vállamról. Amit az orrom elé tesz, azt gondolkodás nélkül aláírom – lehet, hogy már rég eladta a vesémet is! De a valóság az, hogy 110 százalékig megbízom benne.

Fehérgyarmaton látta meg a napvilágot, és van egy különleges kapcsolódási pontja Budapesthez, ami igazán izgalmas.

Természetesen, a történet egyedi módon is megfogalmazható: A születésem helyszíne egy kórház, ahol édesapámmal együtt láttam meg a napvilágot. Az első néhány évemet Fehérgyarmaton töltöttem, miközben szüleim Kárpátalján nőttek fel. Anyukám csak átugrott a fehérgyarmati kórházba, hogy világra hozza engem, hiszen hároméves koromig Sárosorosziban éltünk, egy apró, ám bájos kárpátaljai faluban. Ezt követően költöztünk át Fehérgyarmatra, és nyolcéves koromban már Budapest utcáit fedezhettem fel, ahol új fejezet kezdődött az életemben.

Sárosorosziról vannak emlékei?

Emlékeim között élénken élnek azok az időszakok, amikor a nagynénikhez látogattunk, és egy teljes hétre náluk maradtunk. Akkoriban egy hatalmas árvíz sújtotta a vidéket, amely elmosta a nagymamám házát, csupán a betonalap maradt meg. Az unokatesóimmal ezt a helyszínt használtuk, hogy sátrazzunk és tábortűz mellett sütögetve meséljünk egymásnak. Amikor kitört a háború, szinte az összes rokonunk távozott onnan, de szerencsére azóta mindenki rendben van.

Tartja velük a kapcsolatot?

Amikor bejelentették, hogy a kárpátaljai magyarokat is sorozni kezdik, azonnal beugrottam a kocsimba, és elindultam az unokatesómhoz a határra. Át tudtam hozni őt, és azóta is itt van velünk. Az apukám viszont nem tudja elérni a Kijevben élő barátait telefonon, így róluk semmit sem tudunk. Nem tudni, hogy biztonságban vannak-e, vagy mi történt velük.

A neve alapján valószínűleg többen arra tippeltek, hogy színházi nepo baby lehet, de mostanra kiderült, hogy Trill Zsolt a nagybátyja. Neki volt hatása arra, hogy kedvet kapott a színészethez?

Egyáltalán nem mondhatnám, hogy sok kapcsolat fűz hozzá. Gyermekkoromban egyszer láttam őt Debrecenben egy előadáson, és utoljára az akkori POSZT-on futottunk össze, még az egyetemi éveim alatt. A színészet iránti vonzalom inkább a Bakáts téri általános iskolában kezdődött, ahol rengeteg kreatív szakkörre jártam: színjátszásra, hangszeres játékra és szolfézsra is.

A kaposvári egyetem színészszakán diplomázott, ahonnan sokaknak egyenes út vezetett a Nemzetibe. Önnél ez nem merült fel?

Nem, mert én nem a Vidnyánszky-, hanem a Cseke Péter-osztály tagja voltam, és ennek köszönhetően a kecskeméti színházban is részt vettünk gyakorlatokon [Cseke Péter 2017 óta a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház igazgatója]. Még ha a Nemzeti Színház megkeresett volna, lehet, hogy akkor sem mondtam volna igent. Volt egy időszakom, amikor munka nélkül ültem otthon, és nem volt szerződésem sehova. Akkor eszembe jutott, hogy felhívom Vidnyánszkyt, de végül nem tettem. Úgy éreztem, hogy ez nem lenne hű önmagamhoz. Azt mondtam magamnak, hogy nekem jó így a benzinkúton is.

Benzinkúton? Képzeld el, ahogy a reggeli napfény simogatja az üzemanyagtartályokat, miközben az emberek sietve tankolják autóikat. Az illatok keverednek: a friss kávé, a gumiszigetek és persze a benzin fémes aromája. Minden sarokban egy-egy történet bújik meg; a fáradt utazó, aki éppen pihenőt tart, a fiatal pár, akinek a tervei egy új kaland köré fonódnak, vagy az üzletember, aki éppen telefonálva intézi ügyeit. A benzinkút nem csupán egy hely, ahol üzemanyagot töltünk, hanem egy találkozási pont, ahol az élet apró pillanatai összefonódnak.

Anyukám egy benzinkút kisfőnökeként dolgozott, így gimnazista koromban nyáron gyakran besegítettem neki diákmunkásként. Kezembe vettem a gépeket, osztogattam a matricákat, kávét főztem, és megtisztítottam a helyiségeket. Amikor az egyetem után munkanélkülivé váltam, ismét visszatértem pár hónapra. A műszakok nem voltak könnyűek, főleg a 12 órásak: nappal a pénzkezelésre kellett nagyon figyelni, míg éjszaka az egész kutat kitakarítani, feltölteni a hűtőt, és reggelre száz szendvicset készíteni. Az élmény kemény, de tanulságos volt.

Végül mégsem kötött szerződést egyetlen színházzal sem. Mi lehetett ennek az oka?

Az volt az elképzelésem, hogy az egyetem elvégzése után Kecskeméten töltök el néhány évet. Azért is volt ez vonzó, mert akkoriban sok neves rendező dolgozott ott, és lehetőségeim is bőségesek voltak a gyakorlati tapasztalatszerzésre. Amikor a gyakorlati színházunk helyét kerestük, és a megkereséseimre nem érkezett válasz, végül úgy döntöttem, hogy személyesen keresem fel Pétert. Kíváncsi voltam, számít-e rám, és maradhatok-e az utolsó évemre. A válasza sajnos egyértelmű és határozott volt: nem.

A kapcsolatuk tele volt feszültséggel és ellentmondásokkal?

Alapvetően nem, és nagyra értékelem benne, hogy az osztályfőnökséget ennyire lelkiismeretesen és szakmai szempontból is komolyan vette. Rengeteg kurzust szervezett a számunkra, amiért hálásak voltunk. Aztán jött az SZFE-botrány időszaka, amikor osztályunk aktívan részt vett a tüntetéseken, és több alkalommal is kiálltunk az SZFE mellett. Az osztályunk tagjainak körülbelül 80%-a egyetértett azzal, hogy diákjaiként, akik már átélték a hasonló helyzetet, kötelességünk ott lenni. Ne tévesszen meg senkit az, hogy a tanáraink részt vesznek az átalakításban – ez nem jelenti azt, hogy mi automatikusan egyetértenénk ezzel.

Cseke ezután megjelent egy órára, és felajánlotta, hogy aki szeretne, beszélgessen vele az ügyről. Én voltam az egyetlen, aki a szünetben odalépett hozzá, de sajnos nem sokra jutottunk. Végül megkérdeztem, hogy nincs-e harag, ő pedig azt válaszolta, hogy egyáltalán nincs, sőt, örül, hogy tudtunk pár szót váltani. Két hónappal később azonban indoklás nélkül elutasított. Nehéz erről beszélni, mert ha esetleg elolvassa, lehet, hogy másképp látja a dolgokat, és kiderül, hogy valóban szakmai okok álltak a döntése mögött.

Azóta is szabadon űzi a hivatását, és már nem kell senkinek sem számot adnia a döntéseiről.

Olyan országban élünk, ahol még a legegyszerűbb szavakat is alaposan meg kell fontolnom, mielőtt kimondom őket, hiszen tudom, hogy minden döntésemnek súlya van. Szomorú tapasztalat, hogy a színészek gyakran a kritikák kereszttüzébe kerülnek, amikor egy nemzeti filmintézet vagy egy független projekt mellett döntenek. Miért ne lehetne mindkét irányt követni? Én is példát tudok mutatni arra, hogy ez lehetséges.

A Hunyadi-sorozat és a Sünvadászat esetében nem politikai megfontolások vezettek, hanem a szerep és a könyv vonzereje. Nagy öröm számomra, hogy részt vehetek ezekben a projektekben.

És más lapra tartozik, ha kiállok ügyek mellett. A Hunyadiban végigcsináltam az egész castingfolyamatot, megismerkedtem az összes rendezővel és rengeteg színésszel, és szakmailag is nagyon sokat adott. A Sünvadászat előtt Misi [Schwechtje Mihály] elmesélte a sztorit és a jelenetemet, én pedig örömmel vállaltam. Mégpedig ingyen, amiből végül mínusz 35 ezer forint lett, mert a forgatás ideje alatt kaptam egy kerékbilincset a kocsimra.

A Hunyadi 15 milliárdos állami támogatása viszont annyi pénzt jelent, amennyit Schwechtje Mihály, Hajdu Szabolcs, Szimler Bálint, Reisz Gábor és még jó pár alkotó az elmúlt tíz évben összesen, megközelítőleg sem kapott a magyar kultúrafinanszírozásból.

Ez a téma mindig is foglalkoztatott, és úgy érzem, fontos tisztázni: a színészeknek nem feltétlenül van közük a rendszerhez. Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy ezzel én is hozzájárulok a fennálló helyzethez, de a valóság ennél bonyolultabb. Elsősorban a feladat, a karakter, a forgatókönyv, a rendező és a kollégák szempontjai alapján hozom meg a döntéseimet. Volt már olyan, hogy elutasítottam egy castingot vagy forgatást, mert valamelyik elem nem tetszett, pedig tudom, hogy a lehetőségek korlátozottak, és a szakma telített. A Hunyadiban azonban olyan élményekben volt részem, amelyekre a magyar színészek talán még soha nem voltak képesek. Amikor beléptem a nándorfehérvári csata díszletébe, olyan érzés fogott el, mintha Hollywoodban járnék. A technikai háttér, a statiszták és a több száz kaszkadőr lenyűgöző volt. A hajamat és a sminkemet olykor órákon át formázták, és a jelmezeim is rendkívül igényesek és gyönyörűek voltak. Ez az élmény egyedülálló és inspiráló volt számomra.

Ki volt Báthori Margit, akit a sorozatban játszik?

A történet középpontjában Szilágyi Erzsébet áll, aki a testvérének felesége. Ennek következtében a legszorosabb kapcsolatban Rujder Vivivel, aki Erzsébetet formálja meg, valamint a Szilágyit megjelenítő Mátrai Lacival dolgoztam együtt, hiszen a közös jeleneteink adták a produkció egyik legizgalmasabb pillanatait.

Futni indultam a képzeletem tágas mezőin, ahol a gondolatok szabadon szárnyalnak. A lábaim alatt éreztem a fű puhaságát, és a szellő simogatta az arcomat, mintha csak a természet bátorítana, hogy továbblépjek. Minden lépésnél új kalandok vártak rám: egy titkos ösvény, ami a szivárvány végéhez vezetett, vagy egy varázslatos tó, amelyben a csillagok tükröződtek. Ahogy futottam, a világ egyre színesebbé vált, és a fantáziám határtalan teret adott az álmoknak. Miért ne lehetne ez a valóságom? Az úton találkoztam mesebeli lényekkel, akik barátságosan integettek, és biztató szavakat suttogtak. A futás nem csupán fizikai aktus volt, hanem egy utazás a lélek mélyére is, ahol minden akadályt legyőzhettem. És ahogy a naplemente fénye megvilágította az utamat, tudtam, hogy ez a kaland még csak most kezdődik...

Éppen most zártam le egy podcast felvételt, ahol a műsorvezető a második részben meglepő ötlettel állt elő: szerinte az anyuka karakterét ki kéne iktatni, hogy a lányok végre nekiállhassanak az ő bakancslistájuknak. Én viszont nem igazán támogatnám, hogy teljesen árvává váljanak, és remélem, hogy a történet nem fog ennyire kiszámítható irányba elmozdulni.