"Verset írni akár a mártás kevergetése közben is lehetséges" - ezt osztotta meg velünk Rakovszky Zsuzsa a beszélgetés során.

Rakovszky Zsuzsa életében kiemelt helyet foglal el az emlékek nyomozása. Időről időre sikerül felfedeznie azokat a pillanatokat, amelyekről korábban azt hitte, csupán a képzelet szüleményei voltak, de kislányként valóban átélte őket. A mesterséges intelligencia nem riasztja el, hiszen meg van győződve arról, hogy egy robot sosem fog öntudatra ébredni. Fordít, ír, és a megélt tapasztalatokat szövi bele történeteibe. Hogy mi számít valóságnak és mi az, ami már csak az alkotói fantázia szüleménye, azt sokszor maga sem tudja. A Kossuth-, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas írónővel a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét keretében beszélgettünk.

Egyszer azt mondta, hogy a lírai művek inkább a fiatalok szívéből fakadnak, míg a prózai írások az érettebb, tapasztaltabb elmék gyümölcsei. De vajon miért van ez így? Talán a fiatalság szenvedélye és érzelmi intenzitása a lírában találja meg legjobban a kifejezés módját, míg az idősebbek bölcsessége és tapasztalata a próza mélységében bontakozik ki.

Az élet különböző fázisaiban más és más dolgok vonzanak minket. Van, hogy egykor valami rendkívül fontosnak tűnt, később viszont szinte feledésbe merül. Úgy vélem, a próza inkább a felnőttkorhoz kapcsolódik, amikor már több tapasztalatunk és emberi ismeretünk van. A prózai írás megköveteli, hogy az érzelmek ne legyenek olyan intenzívek, mint a lírában. Persze léteznek kivételek is, de számomra csak egy olyan író ismeretes, aki először prózát írt, majd később a lírára váltott. Ifjúkorban az érzések forrók és viharosak, míg az idősebbek már sokkal inkább képesek a megfigyelésre és a mások helyzetébe való belehelyezkedésre. A vers írása elsősorban a saját énünkkel való azonosulás lehetőségét rejti magában.

- A két műfaj művelése között mi a gyakorlati különbség?

Azt szoktam mondani, hogy verset akár a konyhában, mártáskevergetés közben is lehet írni. Persze, ennek van egy technikai oldala is, hiszen a vers rövidebb, egyszerűbb formátum, amit az ember sokszor fejben is könnyedén összerak. A prózához viszont szükség van egyfajta struktúrára, egy alapvető tervre, amiről aztán szabadon eltérhetünk, ha váratlan gondolatok merülnek fel. Fontos, hogy legyen egy kiindulópont vagy egy központi gondolat, ami köré a külvilágból érkező motívumok szerveződnek. Ez lehet akár egy olvasmányélmény, egy hír vagy egy esemény, amit valakitől hallottam. Néha magam sem tudom, miért, de ezek a részletek jelentőségteljesekké válnak. Megpendítik a kreativitás húrjait. Például van egy novellám, amely egy fiatal pár történetét meséli el. Az alapja egy valós amerikai bűnügyi eset, ahol a fiú végül megölte a lányt. Az én verziómban azonban ez a tragédia nem következik be, legalábbis nem ilyen nyíltan. Amikor először láttam róluk készült képeket és videókat, feltűnt, mennyire eltérő karakterek ők ketten. Ez a felfedezés inspirálta, hogy egy otthoni környezetben kibontakozó, melankolikus szerelmi történetet alkossak, amely más irányba tereli a sorsukat.

Az írás során, vagy akár utólag, amikor a mű már elkészült, gyakran felfedezzük, hogy miért volt annyira lényeges az adott történet. Miért rezonált olyan mélyen a lelkünkben, hogy megpendítette azt a különleges húrt?

Néha rájövök, néha pedig nem. Sok tényező játszik közre ebben. Az "autofikció" kifejezés mostanában elterjedt, de végső soron minden írás egyfajta autofikció: a saját élményeink összefonódnak mások emlékeivel, gondolataival, világnézeti elképzeléseinkkel… Van egy novellám, amely egy kutyáról és a gazdájáról szól. Régebben nekem is volt egy kutyám, akit gyakran elvittem a közeli parkba sétálni. Ott találkoztam egy fiatal nővel, aki szintén kutyát sétáltatott. Néha megosztottam vele egy-egy jutalomfalatot, és ettől kezdve a kutyája mindig hozzám jött, amikor az utcán találkoztunk. A gazdája viszont egyre barátságtalanabb lett. Nem értettem, miért, de végül arra gondoltam, hogy talán féltékeny. Később kiderült, hogy az intézetben nőtt fel, és a kutyája volt az egyetlen, akivel igazán szoros köteléket tudott kialakítani. Ez inspirálta a novellámat, amelyben valaki, akaratlanul is, de tapintatlanul beleszól egy ilyen különleges kapcsolatba, és a következmények tragikusak: a kutyát elüti egy autó. (A valóságban a kutyám, hála istennek, megérte a kutyák életének végső határát).

De van olyan novellám is, amit az "ihletett", hogy látogatóban voltunk egy régi kedves, nagy műveltségű barátunknál, és fültanúja voltam, amint olyan durván, annyi ádáz indulattal kiabál a feleségével, amit sose néztem volna ki belőle, valami apróság miatt (talán rosszul csukta be a feleség a hűtő ajtaját). Ebből lett a Kávéfőző című novellám, ahol valamilyen hasonlóan jelentéktelen dolog miatt tör ki valakiből a talán évtizedek óta elfojtott indulat. A novellában ennek az esetnek is tragikus végkifejlete lesz, a valóságban szerencsére nem.

A fiatal pár esetében a helyzet nem annyira rémisztő, de a kutyás figura és az ismerősük kalandja már sokkal sötétebb fordulatot vesz. Hogyan formálja a valóságot a szerző, és mitől függ, hogy egy történetet inkább lágyít, vagy épp ellenkezőleg, még borzalmasabbá tesz? Talán a karakterek sorsa, a feszültség növelése, vagy éppen a drámai hatás fokozása játssza a főszerepet ebben a folyamatban. A történet írójának érzései és a közönség reakciói is befolyásolják ezt a döntést, hiszen a célja lehet a szórakoztatás, a megrázó élmény nyújtása vagy akár a társadalmi problémák kiemelése is.

A novella sajátos varázsa éppen a rövidségében rejlik, hiszen ez a műfaj olyan drámai feszültséget teremt, amelyben az író kénytelen minden érzést és szituációt tömören, mégis hatékonyan bemutatni, s így eljuttatni a történetet a logikus végkifejletig. A valós életben azonban az efféle tömörség ritkán található meg; itt gyakran az események és érzelmek bonyolultabbak és kiterjedtebbek, nem engedve meg maguknak a gyors lezárást.

Volt már olyan tapasztalatod, amikor valamiről azt gondoltad, hogy csupán a képzelet szüleménye, és később kiderült, hogy valójában a valóság része?

Valóban, így van. A "Hullócsillag éve" című könyvem kezdetben önéletrajzi írásnak készült. Ahogy azonban haladtam a munkával, rá kellett jönnöm, hogy az emlékeim meglehetősen hiányosak. Végül úgy döntöttem, hogy fikciós elemekkel gazdagítom a történetet, és ez a megközelítés meglepően jól működött. Amikor a kézirat elkészült, egy kedves, idős barátnőm olvasta el, aki már kicsi koromtól fogva ismerte a családomat. Ő jelezte, hogy néhány részlet valóban megtörtént, pedig én azt hittem, csupán a képzelet szülöttei. Ez a felfedezés csodálatos érzés volt, mivel olyan emlékeket hozott vissza, amiket tudatosan elfeledtem vagy szándékosan háttérbe szorítottam. Nagyon vágyom arra, hogy több mindent felidézhessek a gyerekkoromból, nem csupán a megszokott, ismétlődő eseményeket. Azt mondják, hogy ahogy az ember eléri a bizonyos életkort, és a rövid távú emlékezete kezd gyengülni, úgy a régi emlékek egyre élénkebbé válnak. Bár én még csak a rövid távú emlékezet fokozatos romlásánál tartok...

Miért lehet az, hogy az emlékek elég nehezen jönnek elő, akár tudatosan próbálkozunk velük, akár spontán emlékezésre vágyunk? Talán azért, mert a tudatalatti mélyebb rétegeit érintik meg a történetek, amelyekkel foglalkozunk. Amikor valaki elkezd írni, a kreatív folyamat során a tudatalatti szabadon áramlik, és a múlt tapasztalatai, érzései, valamint élményei természetes módon keverednek a fikcióval. A történetmesélés egyfajta kapu, amely lehetővé teszi, hogy a rejtett emlékek és érzések felszínre kerüljenek, akár akarjuk, akár nem. Az írás aktusán keresztül tehát nemcsak a kreativitásunkat fejezzük ki, hanem egy mélyebb önismeretre is szert tehetünk, hiszen a szavak segítségével feltárulnak előttünk a belső világunk titkai.

Az emberi elme folyamatosan pörög, mint egy jóval túltöltött gépezet, amely a napi történések és aktuális problémák tengerében hánykolódik. E közben pedig hajlamosak vagyunk elnyomni azokat a rég elfeledett gondolatokat, amelyek talán valaha fontosak voltak számunkra. Az ilyenfajta belső monológok kikapcsolására számos technika létezik, melyek célja, hogy újra teret adjanak a spontán, váratlan ötleteknek. Ilyen lehet például a meditáció, a pszichoanalízis, vagy éppen az írás folyamata. Ezek során néha olyan mélyre ásunk, hogy előtörnek a tudatalatti kincsei, olyan gondolatok, érzések, és emlékek, amelyek létezéséről eddig mit sem sejtettünk. Az írás nem csupán szavak papírra vetése; sokszor egyfajta felfedezőútra hív, ahol a felfedezett kincsek a legmeglepőbb helyeken rejtőznek.

Amikor írás közben felbukkan egy emlék, amelyet kezdetben csupán fikciónak tartunk, de később kiderül, hogy a valóság egy darabkája, az valóban izgalmas kihívás elé állít minket. Hogyan viszonyulunk ehhez az élményhez? Talán először zavarba ejtő, hiszen a képzelet világában alkotott történet hirtelen egy sokkal mélyebb, személyes dimenziót nyer. Ha például egy másik karakter bőrébe bújtunk, és az ő nézőpontjából írtuk meg a történetet, majd ráébredünk, hogy az általa megélt dolgok valahol a saját életünkben is megtalálhatók, az valóban különleges tapasztalat. Egyfajta önfelfedezés ez, ahol a határok elmosódnak, és a fikció és a valóság összefonódik. Egy ilyen élmény arra ösztönözhet minket, hogy mélyebben elgondolkodjunk a saját emlékeinkről, élményeinkről és arról, hogyan formálják azok a történeteinket. Mivel a fikció gyakran a valóságot tükrözi, ez a felfedezés lehetőséget ad arra, hogy újraértelmezzük a múltunkat, és talán új fényben lássuk a saját tapasztalatainkat. A próza így nem csupán szórakozás, hanem egyfajta terápia is, ahol a szavak segítségével közelebb kerülhetünk önmagunkhoz.

Ó, hát igen, valóban létezik az a különös pillanat, amikor utólag felfedezem magam valamelyik karakterem tükörképében. Sokkal inkább az jellemző rám, hogy egy bizonyos helyzet mélyen megérint, anélkül, hogy tudnám pontosan, miért vagy milyen személyes okok miatt. De végtére is, ez nem is annyira lényeges – a lényeg az, hogy valóban hasson rám. Olvastam valahol, hogy Victor Hugo szerint mi szükséges a jó prózához: átélés, kitalálás és megfigyelés. A lényeg az, hogy az átélést nem lehet „megúszni”, és természetesen a szerző személyisége határozza meg, ki mit képes átérezni. Talán ebből a folyamatból saját magamra is rájövök egy-két dologra, de hangsúlyozom, hogy ez nem a fő fókusz számomra.

Talán egyszerűbb ezeket a témákat úgy megközelíteni, ha nem a saját élményeinkkel azonosítjuk őket, hanem egy távoli időszakra vagy más kontextusra helyezzük a figyelmet. Így talán kevésbé terhelnek meg minket a személyes érzelmek, és bátrabban kutathatunk a válaszok után. De vajon tényleg biztonságosabb így a kérdések felvetése, vagy éppen ellenkezőleg, elkerüljük az igazi mélységeket?

A múlt nem csupán eltűnt, hanem tanulságokat is rejt magában, amelyeket érdemes felfedezni. Akkoriban az élet sokkal inkább keretek között zajlott, az erkölcsi normák és hagyományok világos irányt mutattak, meghatározva, mi számít helyesnek és mi nem. Az egyes döntések és cselekedetek súlya egyértelműbb volt, így azok értékelése is könnyebbnek tűnt. Ezzel szemben a jelenlegi, zűrzavaros helyzetben, ahol mindenki a saját "igazságát" hirdeti, rendkívül nehéz megbecsülni, hogy egy-egy esemény vagy döntés milyen hatással van az emberek érzéseire és gondolataira. A lényeg tehát nem csupán a biztonság, hanem a hangsúlyok kiemelése, a lényeg tisztázása, amely most talán még inkább szükséges.

- Tanulmányozza a saját karaktereit? Néha úgy érzi, hogy az ön által megalkotott lények mintha valóban életre kelnének, hogy válaszokat adjanak egy-egy kérdésre?

Nem mondhatom, hogy a karaktereim mindenre választ adtak volna, de akadt köztük egy, aki igazán meglepett: nem gondoltam volna, hogy ilyen bátor döntést hoz. Végső soron azonban ez is az én felelősségem volt: az ember mindig abból építkezik, amije van. Semmi sem születhet a semmiből. Bár a végeredmény talán már alig hasonlít a valóságra, az alapjait mégiscsak onnan merítettem.

- Ki vagy mi az, amit sosem tudna feldolgozni a műveiben?

A fiamat soha nem alakítanám irodalmi figurává.

- És mindezzel szemben miből születik a vers?

A külső indíttatás mindig is fontos szerepet játszott a munkámban. Legutóbbi kötetemben egy különleges verset írtam, amelynek címe „A hegyi asszony”. Eddig sosem tapasztalt mélységgel merültem el egy 19. századi amerikai írónő könyvében, amely a hegyi falvakban élő emberek, különösen a nők életét mutatta be. Valahogy úgy éreztem, hogy a sorsuk és az ősi hagyományok iránti tiszteletük közel hozott hozzám, noha sosem éltem hegyi környezetben. Számomra lenyűgöző, ahogyan ők az életüket úgy fogják fel, mint a múlt nemzedékeinek folytatását. A vers és a próza határvonalai gyakran elmosódnak, hiszen a verses epika például kiválóan ötvözi a kettőt. Mégsem én határozom meg, hogy melyik forma illik jobban egy adott történethez; a téma már önmagában is megadja a választ. A vers ereje abban rejlik, hogy képes fókuszálni egy adott érzésre vagy gondolatra, így nem szükséges sokáig keresgélni a megfelelő szavakat. Számomra azonban nem létezik rangsor a műfajok között; mindkettőt ugyanazzal a szenvedéllyel és szeretettel közelítem meg.

A vers megalkotása számomra olyan, mint egy rejtvény megfejtése: néha egyetlen sor magától kibukkan, és innentől kezdve a feladat az, hogy felfedezzem a hozzá illeszkedő elemeket. Sok költő, például Kosztolányi és Babits is kifejezte azt az érzést, hogy a vers egyfajta szellemi dimenzióban már létezik, nem csupán bennünk formálódik. A költő nem csupán kitalálja a szavakat, hanem valahogyan hozzáfér ehhez a már létező kincshez, "előásva" a kész verset a láthatatlan mélységekből.

Ezek szerint van valami friss és izgalmas a láthatáron?

- A természettudományban, technikában minden bizonnyal, de nem nagyon merek általános kijelentéseket tenni, mert nem értek hozzá. Aztán nyilván van, vagy inkább volt, legalábbis egyes területeken, valamilyen civilizálódási folyamat, fegyelmezettebbé, egyszersmind emberségesebbé válik a egyes ember és a társadalom. Nekem úgy tűnik, ez a folyamat, legalábbis itt, Európában, a 19. században tetőzött, aztán a huszadikban jött az ellenhatás. Mostanában meg mintha minden egyszerre lenne, és egyelőre nehéz megjósolni, merre tartanak ezek a folyamatok. Remélhetőleg nem valamilyen a korábbiaknál is nagyobb katasztrófa felé.

Aggodalommal tölti el a technológiai fejlődés?

Tudom, hogy a mesterséges intelligencia körüli félelmek manapság egyre inkább teret nyernek. Én viszont nem osztom ezt a pánikot. Persze, bármilyen technológia, akár egy eldobott cigarettacsikk is, okozhat problémákat, de egy puska sosem fog akkora kárt okozni, mint egy atombomba. Úgy vélem, a mesterséges intelligencia csak annyira képes, amennyire az emberek programozzák. Ha jól tudom, léteznek olyan algoritmusok, amelyek bizonyos mértékű önállóságra vagy a saját kódjuk módosítására is lehetőséget adnak, ami valóban aggasztó lehet. De egy dologban biztos vagyok: egyetlen gép sem fog öntudatra ébredni, ahogyan azt a sci-fi filmekben ábrázolják.

Másrészt a tudomány és a technika fejlődése számos szempontból jelentősen megkönnyíti mindennapjainkat. Gyakran felmerül a kérdés, melyik korszakban szeretnék élni, és én mindig azt válaszolom, hogy a jelenlegi időszak számomra teljesen megfelelő. Igaz, hogy egyes korok talán színesebbek és izgalmasabbak voltak, de én személy szerint hálás vagyok, hogy nem abban az időben éltem, amikor például patakban kellett mosni, vagy amikor még érzéstelenítés nélkül húzták a fogakat. Úgy vélem, ezeket a modern vívmányokat és előnyöket sokkal nagyobb értékként kellene kezelnünk.